Vadak

„Gyerünk, gyorsabban!” - Habzó pofával rohanunk valami után. Lábaink nehéz kövekként vonszoljuk, de mégis kell, hogy gyorsabbak legyünk! Érezzük a csapdosó ágakat, s a mardosó éhséget. Nem tudjuk, mikor ettünk utoljára. Elfelejtettük a keserves várakozást RÁ, s a tűző napot is. Patakokban folyik a víz rólunk. , s mégis rohanunk. Hasravágódunk …bukfencezünk. Elég egy pillantás utána, egy pillanat, s mi újult erővel felpattanunk. Karmaink belemarnak a földbe, s tudjuk, hogy ő a gyorsabb. De te nem vagy egyedül, mi ketten vagyunk. Ő ott fut előttünk, s mi utána. Ketten űzzük a vadat. Rohanunk a csapáson, s érezzük a szagát. Nincs megállás. Ott lüktet a fejünkben: „Most, most kell.”, s még gyorsabban, még hosszabbakat ugorva rohanunk előre. Végre eljött a mi időnk!

                Megbotlott a zsákmány, s mi már nem hagytunk neki időt, hogy feltápászkodjon. Nem hagytunk egy csöppnyi reményt sem az életre. Egyikünk elkapta a torkát, a másik hátulról mart bele. Éreztük a friss hús szagát, a vér ízét. Megroppant egy gyenge csont. Hallgasd az utolsó sikítást, üvöltést, hörgést! Nézd a rángatózó, ugráló testet! Belemarhatsz még, hogy meggyorsítsd a halált. Azt hiszed ennyi? Nem! Még él, még lélegzik. Hiába szakítottam le a fülét, addig még ordítani fog, amíg tud, amíg még él. Még piheg a tüdő a lenyúzott hús alatt, még rángatózik egy ideg.

                A szeme távolba révedő, nedves és ködös. A test mozdulatlan. Hozzáfoghatunk. A mienk. Keserves rohammal szereztük meg, élvezzük a munka megérdemelt jutalmát.

Vidáman élünk, nevetünk, boldogan rohanunk tovább mindaddig, míg nem botlunk egy rikítóan fehér, porladozó csontvázba. Ott fekszik előttünk a mű, a nagy mű. Műve két, vagy több vicsorgó vadkutyának. Nézd!

Nézd a félig földbe süppedt bordákat, a le nem rágott lábszárcsontokat, amelyek körül ott röpködnek a legyek. Nézd a csupaszra nyalt csontokat, amelyeket az idő is megrágott. Nézd az apró fejet, a bűzlő csigolyákat, s a rászáradt, vörös vért. Nézd a természetellenesen megfeszülő testet, az apró patákat. Az állkapocs alsó részét megtalálhatod pár méterrel arrébb, benne a hiánytalan fogsorral. S ha szétnézel, csomókban heverő szőrt találsz. Még hallhatod a sikolyt. Azt a kiáltást, amire akkor nem jött segítség. S hallhatod az utolsó hörgést is, mert az még ott remeg a levegőben. Csak figyelned kell. Csak ott kell állnod a mű mellett. Milyen kicsi, ugye? Még gida volt. Valamikor rég, még úgy élt és mozgott, ahogyan te, úgy örült mindennek, ahogyan te, úgy lélegzett, mint mindenki más. Ki járt itt? Vadkutyák, s magukkal hozták a halált. Még hallhatod a csaholásukat is.

Fordulj meg, és menj el innen. Ha kell, sokat gondolj rá, ah kell, sirasd meg. De ne vezess ide több olyan vadkutyát!