Incredible India

Reklámokon, buszok oldalán, prospektusokon, nagykövetségen ez olvasható.

Hihetetlen, csodálatos  India

…pedig…

…és mégis!

Január 17. 12:20 msn beszélgetés:

„vagy ez a cím…vagy ez…de nem biztos…várlak sms-ben pontos címmel, ahogy leszállsz a repülőről…” és én repültem másnap reggel Indiába.

(Nem kevés feszültség volt már akkor mögöttem: tíz nap alatt az adódó lehetőség mérlegelése, időpont egyeztetés, jegyrendelés, vízumintézés, program egyeztetés, címek keresése, ismeretek gyűjtése az interneten, és személyesen is tanácsokat hallgatni,  de: nem volt kérdés, megyek ha mindenféleképpen megfelel az időpont és –tartam, megfelelt; jegyrendelés visítva, de éppen arra a napra volt egy utazási irodánál fenntartva még egy hely utolsó befutóknak; vízumot egy nap alatt kaptam; előre programot egyeztetni…meg lehet kísérelni; címeket keresni azt jelenti, hogy belegabalyodni a sok szál(lodá)ba és azt hinni, hű, de könnyű; olvashattok oldalakat, beszámolókat és hallgatni ijesztő, elriasztó tapasztalatokat…és tanácstalannak lenni mégis az utolsó percben…de minden a kezedben, nincs visszaút. Igaz, meg sem fordult a fejembenJ

Szeretek repülni.  A felszállás, a földtől való elrugaszkodás majd a leszállás szilárd nyugalma nekem nem csak fizikai érzet…

Városok, folyók, hegyvonulatok, országok és tengerek felett többször dúdoltam magamban szent rácsodálkozással: „Nagy Istenem, ha nézem e világot, melyet teremtett szent legyen szavad…”s a felhők alatt nézem e világot, a felhők felett már az angyalok városát J

Mindig találok valamit ami elszórakoztat egy hosszabb repülés alatt; most pl.: a szárny mögött ültem és néztem ki az ablakon. Az óriási szárny hosszában van egy csík és mellette ez a figyelmeztetés: „ezen a területen kívül ne sétáljon”. Nahát, ha nem mondja…Jó, nem sétálok, de csak azért mert –64 fok van odakint, a magasságot még el is viselem, de a hideget nem J

Tizennégy órai repülés után, Frankfurtból késéssel indulva mégis pontosan érkezett a jambo Chennaiba (a régi Madras).

Vízum- és vámvizsgálat után csomagom legördült. Akkor nem bántam volna, ha még kell várnom rá, mert mihelyst megfogtam, indulnom kellett volna valamerre, de nem volt sms üzenet sem ezzel, sem azzal a címmel…és nem volt lefedettség, elérhetőség, elszakadtam az egyetlen remélt biztonságtól a világ közepén…magad Eni, ha pontos címed nincsen. Volt legalább 25 címem a 6.9 milliós városban 67 nkm-en… melyiket válasszam…ugyan mindegy, ha nincs telefonkapcsolat, nincs találkozás, nem találnak meg…sebaj, egy hét India…de merre, de kivel és hova????

Akkor, azokban a percekben nagyon, nagyon egyedül éreztem magam és egy különös, furcsa megrázkódtatást éreztem mellkasomon belül, mint egy belső zokogást…nem tudom. Röviden de erőteljesen rázkódtam meg és megszűnt néhány pillanatra minden. Így emlékszem.

Szétnéztem. Körülöttem már tolongtak a taxisok és mind szerették volna megtudni, hova mennék. Olyan képpel mondhattam azt, hogy nem tudom, hogy fejüket ingatva békén hagytak, de vissza-visszanéztek rám és mert senki nem volt olyan boldogtalan árva kinézetű mint én, láttam, tanakodnak, hogy lehetne segíteni egy olyannak, aki nem tudja merre menjen…közben már a nagy gurulós táskámat húzta is egy vézna fiatalember maga után és röviden rámszólt: go. Két méter meglepődés után ocsúdtam és a csomagomért léptem, ráültem, belekapaszkodtam, a fiú  rámnézett, furán ingatta fekete kis fejét, mosolya is tétova(?) volt és ebbe a mozdulatba mindent belemagyaráztam, amit beleképzeltem: jól van na, ha nem, hát nem, de legalább beszélni tudnál, ejnye…csakhogy bennem felborult az angol szótár, lapjai széthulltak és hiába kerestem a szavakat; de ő sem tudott többet, mint „go” hanem tamil nyelven pattogtatta mondanivalóját. Még egyszer megkísérelte, hogy a taxijáig rángat táskástól, de toppantottam, kértem kézmozdulattal, hagyjon gondolkozni, engedje el a csomagomat, menjen el, hagyjon nyugodtan a földön ülni ebben a nagy, színes és hangos éjféli forgatagban.

Leültem a csomagomra és elhatároztam, megvárom a reggelt. Kellemes 28 fokos téli éjszaka volt. A földön körbe fekve heverésztek a taxisok, legalább 7 ilyen ember-kört számoltam meg, kezdtem ismerkedni a valósággal. Még volt egy-két eredménytelen telefonos próbálkozásom, de már nyugodt voltam és imádságban megköszöntem, hogy meleg van, nem fázom és sokan vannak körülöttem, nem is vagyok egyedül. Elhatároztam, ha nem lesz sms reggelig, ha elkerüljük egymást akkor is jól fogom érezni magam, nem félek, nem vesztődöm el hiszen emberek között vagyok…és szégyelltem toppantásomat már akkor, most még jobban. Egy végtelenül nyugodt világba érkeztem de a várt, megtervezett biztonság „elvesztése” gátolt abban, hogy azonnal felismerjem.

…ültem a táskámon, behunytam a szemem és a zsongást hallgattam, s a zsongásban egy csendes megszólítást többször is: madame…m’ame…madame…

Mezítlábas férfi állt előttem, fején négy sarkánál megkötött kék zsebkendő.

„Van cím? Hova szeretne menni?” és a kezébe nyomtam a hosszú hotel listát, ajánljon, ha taxis, ismernie kell a lehetőségeket, ha itt vár nap mint nap utasra. Kell tudnia minden megoldást, ha kinézett engem, szerencsétlent))…s tudott.

Arra a két címre mutatott, amit indulás előtt kaptam „ vagy ez, vagy az, de nem biztos”.

Az egyik 8 km-re, a másik 25-re a repülőtértől, várostól. Én a távolabbit választottam a Bengáli öböl partján és Hajnóczy Rózsa Bengáli tűz c. könyve idéződött fel bennem – noha a helyzetnek nem sok köze volt a könyvhöz, de egyik kedvenc könyvem.

Muttukadu, Quality Inn Beach and Resorts.

Megegyeztünk a fuvardíjban, mosolygott és a már látott fejingatással jelzett valamit, amit én így értettem: igen is, nem is, jól van, legyen, talán, de csak mert asszony vagy és nevetségesen nézel ki így egyedül, ráadásul turista és máris alkudozol…de legalább nekem egy kapás…(később megtudtam, két napja nem volt fuvarja s a családját ebből tartja el).

Egy Mercedeshez vezetett és elindultunk Muttukadu felé. Tizennégy óra repülés nem volt olyan hosszú, mint az a 45 perc. A kátyúkat nem, de az alvó teheneket kikerülve, hindu taxi sebességgel, Shridar boldog nyugalmával araszoltunk az úton. 1950-ben gyártott autó. Alakja, dudájának hangja, km-órája szívembe lopta magát, nézzétek… ( 1.kép)

Nem voltam meggyőződve arról, hogy jó irányba visz: szemétdombok, málló magas falak, bambuszkunyhók között haladt az út. Végre megláttam a helységnévtáblát, jó az irány, biztosan mellékúton közelíti meg, a kertek alatt, a szeméttelepet megkerülve, hát istenem, valahol annak is lennie kell – gondoltam,…de nem. Ez az út vezet Muttukaduba. (2 kép)

…felnyílt egy sorompó és dús virágzuhatagok, pálmák és cserjék, bokrok között begördült az autó egy csendes, tiszta, óceánillatú udvarra (3.kép) Szép épületbe léptem be, a recepciós fiú egy kereveten aludt és sok-sok sorry után azonnal frissen és mosolyogva közölte velem, hogy éppen egy éjszakára maradhatok, de másnap este 8 órakor ki kell költöznöm, már nincs hely. Furcsa időpont volt. A 108-as szoba volt a menedékem és nem törődtem a másnappal.

Mindketten, a recepciós fiú és a sofőr is kedvesek és udvariasak voltak, érdeklődtek utam, célom, programom felől, nevettek sokat azzal a bájos fejingatással…akkor már kezdtem érezni, látni, hogy az a jó, rendben van, a megelégedés kifejezése.

Shridar felajánlotta, hogy minden nap értem jön és oda visz, ahova akarok menni. Nem volt nehéz megegyeznünk. Mondott egy összeget az egy hétre…tudom, nagyon túlfizettem az ottani napi szerencséjéhez képest is, de végtelenül megnyugtató volt ez az ember. A recepciós fiú ilyeneket mondott neki: rendes leszel, nem viszed oda, ahova nem akar, felírom a mobil számodat és ha valami baja lenne, én védem meg, felelős vagyok érte, mert befogadtam…érted?

Nagyon fáradt voltam és nem gondolkoztam ezeken a szavakon, ezen a magatartáson. Kedves volt már fejük ingatása, kezüket összetették, hátraléptek kissé meghajolva. Elköszöntek. Éjszaka 3 óra volt, a hófehér ágyba zuhantam és mire a könnyem a párnára ért, el is aludtam. Azt álmodtam, hogy a felhőkön sétálokJ

Reggel 6 óra után már hallottam az óceán morajlását, madarak csattogó, víjjogó, dallamos hangját és végtelen nyugalmat éreztem…higyjétek el, leírhatatlan. Nem is érzés volt.

Lét.

Behunyom a szemem, még most is fel tudom idézni, és nem szeretném elveszíteni, szükségem van, lesz még rá.

7:25 – csengett a szobatelefon és a legtermészetesebb volt számomra, hogy megtalált, aki várt. Nem ujjongtam, nem ugrottam fel, nem csodálkoztam, este hat után felkeres és megbeszéljük a továbbiakat...mire a könnyem a párnára ért, elaludtam. Azt álmodtam, hogy boldog vagyok. Fél tízkor ébredtem fel és rájöttem, hogy nem csak álmodtam. Kinyitottam az ajtót. Egy kis apró kék madár szállt a tűzpiros virágokra...

Ennyi történt 24 óra alatt.

(Folyt.köv)

Képek