vadgesztenye

Az óvoda udvara álomvilág. Frissen nyírt gyep illata, virágszegély, bölcs fák szépülnek a százéves kertben, ápoltan, levegősen.
Jön elém az én kis drágám, kezeiben tart valamit és siett, mert sietős mondanivalója van. Két markában frissen szedett vadgesztenyék mosolyognak annyi, hogy szétgurul apró kezeiből...                                                                                                                                                         

- Ezt mind neked szedtem! - mosolyognak a szemei a gesztenyékkel együtt, elém tartja... és én azt gondolom, nincs ennél szebb ajándék a földön.


Szilveszter

Felébredve kinézek az ablakon,
apró-fehér-csillámhavazás,
bentről szép,
kintről szép,
csak ne lenne annyira hideg.
Pezsgő és koccintás nélküli éjfél,
boldog újévet!
SORS BONA NIHIL ABIDUL
Egyszerre csak egy életet lehet csinálni,
reméljük, hazatalálunk, én az iker.
Indák tekergőn,
kacsok szabadon,
lélegeznek a levegőben,
nincs kerítés,
amelyet megmarkolhatnának....
"Kinek mondjam el vétkeimet...a megbocsájtást kitől kérjem....?"

egy néma...

Annyi minden néma,mintha a világ zajlana körülöttem és meg egy kis kuckóban ülök és hallgatom a vihart. Összehúzom magam, mintha itt sem lennék. Ködöt varázsolok, mintha nem is kéne látnom, dúdolgatok, mintha nem kellene hallanom, az életet, Isten szavát...

*

Istent magamban, szóhoz jutni, megérinteni s elengedni, had legyen jó végre, had forrjon, lobogjon, legyek pára...felhő...eső. Ami táplál, kilépni a körforgásba, megoldani a kötelet, elengedni a csomót, szabadon levegőt venni és kiálltani...ÉLEK, hát nem halljátok, szeretni akarok, hát nem érzitek, futni szeretnék, rohanni...verje eső arcom, szél csapdosson, meleg tűz égessen: élni akarok...nem megfelelni.

Éneklő nyomorúság

A hó nagy pelyhekben szakadt rá a városra, mindenre fehér sapkát húzott, esett le az égből, tisztán.
Egy öregasszony rongyaiban, arcát láttam csak, ült a padon-ücsörgött, szemeit az égre szegezte és merészen, hangosan énekelte a mennyeknek  - Kiskarácsony, nagykarácsony....Ki sült-e már a kalácsom....
Emberek néztek rá a hideg reggelen,lopva,szemük sarkából,tovább sietve,egy pillanatra csak...van aki egy pillanatra se.
Merész idő...  a csizmámat félig ellepi a hójárda, baktatok az utcán a munkahely felé. Hallom a távolból még..... ha ki sült már, idevéle...had egyem meg melegébe.....

Átjáró egy másik dimenzióba

Ez egy bagolda...egy klinikán, ahová a kilököttek járnak magukba szívni a füstöt, kifújni a füstöt...ami árt ugye, káros, halált okoz, rákot, ami a doboz oldalán nagy fekete betűkkel jelezve vagyon. Tudjuk ezt.

Mégis a hely, büdösen is emberi..  mert szólunk egymáshoz, kényszer nélkül, hisz csevegni jó.
Egy szombaton, ügyeletben éppen egy beteg fújja, köntösben, ápolt, de fáradt arcú hatvanas nő, mobilon beszél.
Szívműtét után pár nappal, beszél és ápol valakit a telefonon át, jótanácsokkal, gyengéden, szeretettel szól, beszél...  a férjét erősíti a szavaival, a távolból és vigyázza, mit egyen, mit igyon, mikor tér haza...

Aztán szembeül velem. Elnyomom a csikket, de a szemünk pillantása találkozott és én nem tudtam felkelni.

Szólni akart és én hallgattam, figyeltem rá.

Tudja a férjem rákos...most, hogy történt velem ez... -magára mutat, mint valami huncut történés, ami beleszólt a megszokott hétköznapjaikba - odavan.

Be kellett vinni a kórházba, hisz tehetetlen magában, befeküdt, de nagyon szomorú, már jönne haza, hozzám...
De hát én is csak alig vagyok, örülök, ha ki tudom törölni - mondja és fájó mosolya távozik arcáról.
Mert a műtét fáj, a mozdulatok nehezek, mintha az embernek újra kéne tanulni az életet, a hétköznapi megszokottat... hallgatok.

A nőből erő sugárzik, nem adja át magát a fájdalomnak, a kínjainak, megfeszül, de legyőzi, mert neki győznie kell, ápolnia kell.
Aztán beszél az ágyról, hogy rossz, besüpped, nem tud aludni, beszél az egészségügyi miniszterről, aki tudja mindezt és átbeszél mindenen. Szidja, szidhatja.....hisz benne van a közepében! A legközepébe, csinálja már évek óta a kórházazást, csinálja, mert muszáj, a helyzet egyre szarabb, gyógyszer nincs, kötszer nincs...a szeme száraz, jó lenne egy kis szemcsepp. Nincs, ilyen a helyzet ma, nem jár a szép hazánkba...Mit akar?
Élni akar, azért, hogy megápolhassa halódó, rákos férjét.
Elköszönök, elmegyek.

A viszontlátás
Viszontlátjuk egymást hetek múlva, megismerem. Neki csak rémlik. A sebe nem szépen gyógyul, sajnos fáj, fertőzödött, csúnya mondhatni. A szeme megtört, a járása már görnyedtebb, fáradt. A fájdalom elveszi az ember egyenességét. Rámnéz, ránézek... és ismét találkozunk egy pillanatra. Aztán elköszön.. s megy tovább, ki tudja merre...Őt ki fogja megápolni?

Szösszenetek


Olyan jó lenne felfeküdni a tenger meleg habjaira, súlytalanul lebegni és hagyni, had vigyen a víz, arra amerre...
Nem tiltakoznék, sorsommal belevegyülnék a végtelen akaratába, behunynám a szemem és boldog volnék...
Ölelne a víz, ágyam volna, szeretőm...
Csak élvezném simogatását, lehunyt szemmel szertném. Lelked lelkemmel
kezed kezemmel, tested testemmel összeállna...  ez a nagy robbanás és utána a csend, az a jó némaság, a csend derűje igen azt hiszem a csodák karnyújtásnyira.
A másik arca, szeme, szája, mindene....oltár..oltár...szent tud lenni egy ölelés....


Vágyak farkasa vagy
Mindig ennél
Néha tépnél cafatokban, néha lágyan,
Unottan marcangolnál.
Mikor túletted magad
Akkor is felzabálnál, csak úgy....
mellesleg...

Tudod mi bánt?
Nem figyelsz rám
Mert mellesleg vagyok csak neked,
desszertnek...

Szeretném, ha belém néznél
Belémlátnál, elolvadnál.
Kitárnád karod teljesen
Odafutnék, megölelnél
Pörögnénk az égben, földön....
Csókok száján hamu lennénk
Elégnénk a tűzben
Morzsolódnánk, szétfújnánk egymást
Téged északnak én,
Engem délnek Te.
Aztán tovább élnénk....
de már gazdagabban.

Szélúrfi kiokádta magából a belégyűlt indulatot,zabolátlan erővel dúdolgatott. Halottuk bent, a házban,nekiment az az ablakoknak,r ázta őket, mély, erős kopogásokkal, erőszakosan zúgta a szelek énekét.
Sötét este volt, imához készülődtünk a mese után, mint mindennap picimmel.
Én Istennem, Jó Istenem,
Lecsukódik, már a szemem....
Jobban bújt hozzám, mint máskor, meleg, finom gyerekteste egészen hozzámsimult, ahogy suttogta imáját.
-Én ma nyitott szemmel alszom, anyu-mondta 
-És...most hol van a Jóisten? A felhőkön ül...és, ha elfújja szél,akkor mi lesz?.....-nézett rám, csodálkozó kék szemeiben érdeklődő kiváncsisággal.
Nem fújja el...., őt nem fujja el...aludj drágám -és én éreztem, hogy magyarázatnak ez nagyon kevés, de mit mondhatnék...? - Tudod, a Jóisten mindenhol van, a felhőkön is, bennünk is, a szívünkben.
-Szerintem, nekem inkább a csontomon ül -mondta ő, teljes komolysággal - és nem is egyedül van....hanem ketten vannak, mert unatkozna. Csak ül bennem egyedül?
-Szerintem fogocskáznak és jót játszanak ketten....,fogd meg a kezem anyu-és én egészem magamhoz öleltem,apró kezeit simogattam, míg elaludt és azt gondoltam a gyerekeknél nem tudja senki jobban, mit is csinál a Jóisten. Főként vihar idején...nagy viharok idején.
/január 22/

Kulináris élvezet