Január 22 – hétfő – előadás – 19 óra

Tanulószoba

mini lovag

A lovagság eredete és jelenkori helyzete

A lovagság mint az európai feudális társadalom jellegzetes társadalmi rétege a IX. század végére és a X. század elejére alakult ki. A lovag nemesi származású lovas katona volt - mindig lovas katona -, aki fegyveres szolgálatait hűbérurának ajánlotta fel, és a hűségért cserébe földbirtokot, kiváltságokat, és nem utolsósorban tetemes pénzösszegeket is kapott.

A lovagság megjelenése előtt a kereszténység elítélte a háborút: "Aki kardot ránt, kard által vész" - hirdették. Az igazságos háború elméletét Szent Ágoston dolgozta ki. Kialakult a jogos harc elméleti indoklása: a harcos Krisztus katonájaként (athleta Christi, miles Christi) küzd a hit védelmében. A teljesség igénye nélkül Szent Gellértet, Szent Györgyöt, Szent Istvánt említhetem meg a magyar lovagrendek híres tagjai közül. 

Tehát a lovagnak elsősorban a hit védelme a feladata, majd a jelenkorban is használatos „erkölcs” védelmezőjévé is előlép, de ez már főleg a világi lovagság körében jellemző. Jelen korunkban az egyházi lovagrendek életében a hit a keresztény katolikus hitet jelenti elsősorban, bár napjainkban nem kizáró tényező a más vallású emberek felvétele a katolikus lovagrend tagjai közé.

 Az egyház a hadviselést beépítette a tanai közé. A XI. századra a francia társadalmon belül világosan kirajzolódik a munka szerinti hármas tagozódás. A legalacsonyabb rendbeliek dolgoznak, a papok imádkoztak, a kiváltságos rend, az uralkodó osztály tagjai pedig védelmezik őket. A korábbi különbség a nemesek (nobiles) és a lovagok (milites) között egyre inkább megszűnt és a két kategória eggyé vált. Ez a változás fontos volt a lovagok szempontjából, mert végleg elhatárolták magukat a dolgozó, adózó, nem nemes tömegektől.

Az egyház igyekezett megfékezni az erőszakot. A harcokra vonatkozóan szigorú szabályokat állított föl. Ezek a szabályok napjainkig léteznek, sok lovagrend egyes részeket beépített a ma is használatos lovagrendi szabályzatába. Bár ezek a szabályok a jelenkorban nem a harc és háború, hanem a hit nemes őrzése, a felebaráti szeretet és a gyengék, árvák, az elhagyatottak és rászorulók megsegítésének a „harc”-beli feladatává váltak. 

A szabályok megszabták, hogy hol és mikor szabad harcot vívni, továbbá azt is, kiket kell békén hagyni a harcokban. Ez volt a "trenga Dei" intézmény. A XI. század második felétől az egyház egy új közös cél érdekében kívánta mozgósítani a lovagokat a Szentföld visszaszerzésére. A lovagság intézménye erkölcsi elismerésben részesült. Közéjük tartozni a legnagyobb dicsőségnek számított, kívánatos cél lett az arisztokrácia fiainak körében is.

A lovagok a társadalom legkülönbözőbb rétegeiből kerülhettek ki. Birtokot, címet és rangot lehetett örökölni, de lovagságot nem. Csak avatás révén válhatott valakiből lovag. A lovaggá ütés általában felemelkedést jelentett, bár ahhoz, hogy valaki a lovagi felszerelést meg tudja venni, jelentős vagyonra volt szükség. Ezt a vagyont általában a hűbérúr teremtette elő.

A lovagság, a lovagrend jelenkori életében is fontos momentum a lovagi avatás. Míg a középkorban a király avatott, a jelenkori világi és egyházi lovagrendek avatását az arra hivatott személy végezheti. A „Szent Gellért” lovagrendben, a mindenkori lovagot a püspök, a római katolikus egyház főpásztora végzi, mindig a Szent Gellért napján, vagyis szeptember 24-én.

Az avatandó lovag példás élettel, hittel és komoly ajánlólevéllel kerül avatásra. A Szent Gellért Lovagrendben a jelöltből nem válik azonnal lovag, először noviciátus, illetve novícia lesz, majd ha kiérdemelte, akkor lovaggá vagy hölgyek esetében dámákká avatják.  Hölgyeket soha nem avatnak lovaggá, a hivatalos ceremónia keretén belül karddal nem ütik lovaggá, ez az érdem mindig is a férfiak kiváltsága volt és lesz.

Visszatérve a középkor lovagságához: hamarosan kialakult a lovaggá avatást megelőző lovagképzés. A nemesi családok gyermekei 6 - 7 éves korukban kezdték el az apródkodást, a lovagi szolgálat legalacsonyabb fokát, rendszerint egy főúri udvarban. Az udvar úrnőjét szolgálta, engedelmességet, illemet tanult, és vendégeinek fölszolgálhatott, bort tölthetett a poharakba.

 A korához mért lovagi készségeket is megszerezhette, mint a lovaglás, úszás, nyilazás, éneklés és megtanult húros hangszeren játszani. A szellemi nevelést is ebben a korban kapták meg, amit a hit tételeire és a régi idők hőseinek vitéz tettei és kalandjai elmesélésére alapoztak. Ezek a mesék hősi ének és trubadúrok formájában íródtak. Ilyenek voltak például Nagy Sándor világraszóló hőstettei, a romantikus mezbe öltöztetett trójai háború, a Mindentudó Merlin, a titokzatos és bűvös erejű Gral, melyben a főnix megifjodik és halhatatlanná lesz, valamint Artúr király lovagjainak történetei.

Persze a legfőbb tanítás mindig is az egyház által adott keresztényi hit és cselekedet nemes gyakorlása volt. A háború nemes viselete, a gyengék és árvák védelmezése, az elhagyottak pártfogása is a nemesi lovagok erényének a bővítéséhez vezetett. Ezek a művek nemzeti nyelven íródtak. A lovagoknak nem kellett írni, olvasni tudniuk.

Az idegen nyelv tudása, legfőképpen a francia nyelvé, nélkülözhetetlen volt számukra a társasági életben, a bálokon. Egy úrhölggyel csak franciául társaloghattak. A szellemi műveltség mellett azonban megjelent a testi edzettség fontossága, ami különösen meghatározó volt, ugyanis az ókori görögök óta az erős fizikum fontossága elvesztette a nevelésben betöltött szerepét.

Mikor az apród elérte a 14. életévét, fegyverhordozó apród lehetett belőle. Először az úr pajzshordozója, végül fegyverhordozója lett. Elkísérhette urát a csatába, ő vezette harci lovát és fegyvereit, a harc alatt pedig a poggyászt őrizte. A legfőbb gondja a lovagi felszerelésre való pénz megszerzése volt. Ebben az életkorban sajátította el a fegyverforgatás nemeit, a lovagi torna szabályait. Megszerezte a vadászathoz szükséges készségeket is. Napjait a lovagok között töltötte, így tőlük kapta az erkölcsi nevelést.

Megtanulta a szigorúan vett lovagi becsületet, ami a következőket tartalmazta: 1. A keresztény egyház védelme, akár az élete árán is. 2. A fejedelem, illetve a hűbérúr iránti töretlen hűség minden körülmények között. 3. A gyengék és elesettek védelme. 4. Az adott szó szentsége. A fegyverhordozó apród 20 - 21 éves korára már birtokában volt a hét lovagi készségnek, melyek a következők: lovaglás, úszás, nyilazás, vívás, vadászat, sakkozás és éneklés.

A felkészült ifjút 20 - 21 éves korában lovaggá avatták. Az avatás eleinte egyszerűen történt, eredetileg a fegyverek, átadását jelentette, elsősorban a kardét, később ehhez járult a páncél és a sarkantyú, még később a váll- és a nyakérintés. A lényeg a kard és a kardszíj átadása, a kard felövezése volt. A lovag ezután felugrott a lovára, néhány lépést tett, majd különböző irányokba sújtott a kardjával és be is fejeződött az avatás.

Később erre a katonai rítusra épült rá az egyházi ceremónia. A teljes szertartás a jelölt gyónásával kezdődött, így megtisztult lelkileg, majd a fürdőben testileg is. Az éjszakát a kápolnában imádkozással, virrasztással töltötte, fegyverei ez idő alatt az oltáron voltak. Az avatás napján, a szentmisén megáldozott, majd a templom előtti térre vonult. Itt került sor a fegyverek átadására, a kard felkötésére. Ezután a lovagi eskü következett. Az avatást rendszerint nagy lakomával ünnepelték.

A lovaggá ütést kezdetben a patronáló lovag végezte el, később királyi kiváltság lett. A vállra ütés azt is jelenthette, hogy ez az utolsó ütés, amit a lovag megtorlatlanul eltűr. A lovagi fogadalommal a jelöltnek az elkövetkezendőkben a lovagság szabályai szerint kell élnie, amik a következők voltak: hallgasson naponta jámbor elmélyedéssel misét, kockáztassa életét merészen a katolikus hitért, szabadítsa meg a szentegyházat minden zaklatójától, védje szorongattatásukban az özvegyeket, árvákat, kerülje az igazságtalan háborúkat, tagadja meg a tisztességtelen szolgálatot, párbajozzon minden ártatlan megszabadításáért, a lovagi tornákat csak a hadigyakorlat kedvéért keresse, tisztelettel engedelmeskedjen uralkodójának, hűbérurának.

Sértetlenül meg kell őriznie az államot, Isten és az emberek szemében kifogástalanul kell élnie a földön. Ha a lovag megszegte az előírt szabályokat, valamilyen főben járó bűnt követett el, akkor megfosztották lovagi rangjától. Az eljárásnak ekkor is szertartásos jellege volt. A bűnös fegyvereit, kardját, pajzsát, sisakját összetörték, majd sarkantyúit levágták.

A lovagkor erénye a testi nevelés volt. Egy lovagnak erősnek, harcedzettnek kellett lennie. A hadigyakorlat megszerzésére jó alkalom volt a lovagi tornákon. Idővel a rendezés feltételeit írott szabályokba foglalták. A lovagi tornát az uralkodó vagy valamely főúr várának udvarán tartották. Az összecsapások rendszerint a középkor ünnepeinek fényét emelték.

A lovagok párosan vagy csapatosan harcolhattak. Akadt olyan torna is, ahol nem egymásra támadtak, hanem különböző ügyességi feladatokat oldottak meg. Lándzsával bábura támadtak, lóval rohamozva lecsapták a fejét. A torna célja nem a vérontás volt, ezért ha egymással harcoltak, külön erre a célra készített tompa végű fegyvereket használtak.

A nőnevelésben is sajátos volt a lovagság szerepe. A fiatal lányokat a vallásosság és a jámborság mellett a világias életre is nevelték. Tanultak etikettet, főként azt, hogyan kell viselkedni a bálokon, valamint a francia társalgási nyelvet. A nőknek érteni kellett a gazdaság irányításához is. Ez fontos volt, mert ha az úr háborúba indult, és néha a keresztes háborúk ideje alatt évekig is távol maradt, akkor a vár úrnőjének kellett irányítani a várat és vele a gazdaságot is.

A leánygyermekek nevelését nevelőasszony látta el. Érteniük kellett a betegápoláshoz is, ugyanis a középkori várakban általában nem volt orvos és egy esetleges háború vagy ostrom idején a nőknek kellett ellátni a sérülteket. Az ő dolguk volt a ruhakészítés is.

A lovagság történetét három nagy korszakra oszthatjuk: kialakulása és megerősödése a IX - XI. században; a keresztes hadjáratok idején, a XII - XIII. században volt a virágkora, de már a XIII. század második felében meg is kezdődött a hanyatlás. A XV. századra ez a folyamat be is fejeződött.

A lovagság intézménye, életmódja, értékei csak lassan és jelentős késéssel jöttek létre Magyarországon. Ennek egyszerű oka volt. A jó páncél drága volt, külföldről - Nümbergből vagy Milánóból - kellett hozatni, és az ezzel felfegyverkezett harcosok százai sem tudták volna a hagyományos magyar könnyűlovasságot megszüntetni, jelentőségét kisebbíteni.

Az udvari lovagság csak Károly Róbert (1308 - 1342) idején jött létre. A tartományfők leverése után új nemesi réteget hozott létre. Birtokokat és címeket adományozott. Létrehozta a Szent György Lovagrendet. A XIV. században jelennek meg a lovagi kultúra magas színvonalú jelentős számú művészeti alkotásai. Az 1330-as években készült a miniatúrákkal díszített Anjou - legendárium, az 1370-es években pedig a Képes Krónika, amelynek 147 kisfestménye a XIV. századi magyar lovagvilág értékes ábrázolását adja. Zsigmond idejére tehető a magyar lovagi művészet felzárkózása az európai színvonalhoz.

Lovagrendet bárki alapíthat, kivéve az egyházi lovagrendeket, melyeknek engedély és nagyon komoly elbírálás szükségeltetik. Megemlítek pár lovagrendet, amelyek napjainkban is működnek Magyarországon, és méltán képviselik az erkölcs, a hit és szeretet eszméit. A teljesség mellőzése nélkül megemlítem a következőket: Szent Sír Lovagrend, Máltai Lovagrend, Templomos lovagrend, Szent György Lovagrend, Szent Lázár Lovagrend, Szent László Lovagrend, Szent István és nem utolsósorban Szent Gellért Lovagrend.

Napjainkban is nagy szükség van lovagrendekre, lovagokra, hogy munkájukkal hozzájáruljanak hazánk és nemzetünk erkölcsi megújulásáért, a hit védelméért, a felebaráti szeretet gyakorlásáért, magyarságtudatunk és a szórványban élő magyarok összekapcsolásáért.  A lovagrendek ereje napjainkban korlátozott, nem harcolunk fegyverrel, inkább a szeretet és segítség továbbadásával próbálunk segíteni, ahol lehet. Bárki lehet lovag, aki e nemes feladata jelentkezik, és itt hadd idézek a Bibliából szavaim alátámasztására: „Az aratás sok, a munkás kevés”.