Pesszimizmus
 
 
keresem a biztonságot adó macimat
megölelem
nem ad nyugalmat már az sem
eltaszít magától
most már megszűnt az utolsó fórum is
ahol lehetett potyogatni a könnyeket
ugyanolyan szar minden mint azelőtt volt
semmi sem változott- hanem még rosszabb lett
eléggé megkeseredett egy életem van
sosem értettem hogy minek kötelességem foglalkozni vele
szenvedek és csak mindig is szenvedek a tehertől
majd megszakadok
pedig panaszommal senki sem foglalkozik
vagy ha meghallgat akkor is csak legyint
és lekezel
egy pár optimista megjegyzéssel
nyállal csámcsogva és a hányingertől hezitálva
csak tudnám, hogy mi a franc az, ami a derűlátást táplálja
még a legnagyobb bajban
is
senki sem véd meg a holnaptól
mert holnap is fel kell majd kelni meg majd azután is
reggel meg versenybe indulnak az emberek a jobb életért
és az alaphangot a vekker adja meg
délben egy picikét fújnak és lazítanak
hogy közben már az esti bulit tervezzék
és én meg...
csak hagyom hogy marják lelkemet a sósavas mondatok
amiket innen- onnan megkapok
már védekezni is képtelen vagyok
és levonom a konzekvenciát hogy
mindig abba rúgják a lehető legnagyobbat aki a lehető
legnagyobb gondban van
mert problémámat a pesszimizmus táplálja
kopognak az ajtómon napi rendszerességgel a szélhámosok
behúznak egy pár szírrel- szarral és aztán mennek is tovább
s közben meg mesterkélten és agyafúrtan jámbor pofát öltenek
és közvetlen modorral viselkednek
szemtelenség vödrével nyakon is löttyintenek
ellenálljak?
reklamáljak?
ugyan minek?
világra jöttem
nem tudom miért, minek,
és kinek
kellek
és hogy egyáltalán kellek e?
elmúlni meg nem akar az élet
pedig szívből azt akarom
hogy megszűnjön végre
körülöttem minden
mindörökre
csendet és nyugalmat!
azt akarok.
 
@
 
 
Buszon
 
Megjelent: A Miskolci Egyetem Állam és Jogtudományi Karának újságjában, a Vadlaw-ban
 
Egyszer biztos be kell nézni a dolgok mögé
Meglesni mi az, mi a polcon maradt
Ja
Hát én is majdnem kizártam magam tegnap az albérletből
Majdnem kattant a zár és majdnem ottmaradtam megfürödve
S közben nézhettem volna a ház kapujából, hogy szállnak a
repülőgépek
a világ minden tája fele
De csak majdnem
A buszon sok minden eszébe jut ám az embernek
Nekem is például hazarepülnek Budapestig
Meg sem állnak hazáig
De aztán mindig visszaküldi őket valaki tértivevénnyel
Milyen nagy szerencse hogy még soha nem fizettem ezért senkinek
semmit
Lógok hát ezerfele
Felhívtam menet közben 5 embert és egy se vette fel
Mert valahogy senki sem ért rá(m)
Fordultam hát a csuklós részen saját tengelyem körül annak
tudatában,
hogy hiába forgolódom ki meg be egyszer úgyis az irány lefele lesz
Aztán meg repülök egy pár kilométert, és egy üstben landolok, mert
olyan gonosz ember vagyok
Hogy csinálják a nagyok? Lövésem sincs, mert nem tudom
Akkor, abban a pillanatban eveztem volna egyet a Balaton vizén
Tihany
felé
Szeltem volna a Magyar Tenger szürke színű vizét
De nem
Fenn aszalódtam a buszon fekete, meleg, fekete kabátomban
S arra gondoltam
Hogy a csecsemőt is, már fel lehet fektetni a pelenkázóra a vonaton
is
Mert már ez a lehetőség is megadatik
Hát igen
Életképesnek lenni és annak maradni csuda egy jó dolog
Az IC járatán a múltkor népdalokat énekelgettek az asszonyok
Jó úton haladnak hát a hagyományok
Néha még hajlamos kipottyanni a kezemből a távirányító
(vagy tévirányító?)
Olyankor mindig bukfencezik egyet a levegőben, és egy nagyot reccsen
és szétgurulnak belőle a ceruzaelemek
Nehéz a dolgok mögé nézni tehát, de nagyon
A búbánat is az ember agyában egy nagyot puffan
Mert ejtőernyővel jön a külső ingerből
Aztán hatalmas patáliát csap az agyban
Megengedi a szemek mögött a csapot
És kiereszti a könnyeket
A kicsit meg a nagyot
Leszállok a buszról és lóbálom a táskámat sikkesen és nagyfiúsan
De olyankor ha azt teszem, mindig iszonyatosan egyedül érzem magam
Néha bizony elég alaposan elromlanak a társaskapcsolataim
Máskor meg haladok magabiztosan
Mint az M3-as autópályan a Zsiguli nyolcvannal Hatvannak
Bár néha azért a hűtővíz bugyborékai fortyognak.
 
@
 
'Hazafelé'
 
Készült: Miskolc, 2005.10.14
 
'Hazafelé' tartok.
Nem tudom, mennyire használhatom jogosan ezt a szót, hogy hazafelé, 
hiszen nem az enyém a lakás, ahol éldegélek a szobatársammal immár egy 
bő hónapja. Csak béreljük, ami néha börtönünk is egyúttal egy 32 fokos 
melegben. Mindegy, kit érdekel ez voltaképp? Kétlaki vagyok, és?  
Mások is voltak már hasonló hasonló helyzetben. De nem.
Csak azért is hagyom, hogy átpörögjön bennem még egyszer a napi 
emlékek sorozata.
Komolyan mondom, olyan idegennek tűnt nekem ma már minden. Beszéltek
hozzám a kollegák, igen, hangokat adtak ki a torkukon, sőt,
kommunikáció jellegű tevékenységet végeztek a javából, kisebb és
nagyobb hangerővel, ki nagyot akart mondani, az nagyot mondott, ki az
igazmondás útjára lépett, az mondta az igazát. Tisztára olyan volt az
egész, mint az archaikus Rómában: ha valaki úgy vélte, igaza van, az
hangosabban mondta a magáét, abban a reményben, hogy a későbbiekben
majd igazat kap.
Nyilván meg is kapta. Mert ez az élet rendje.
Szóval, csak gyalogoltam vissza az albérletem felé, és belerúgtam
véletlenül egy kavicsba, ami meg akarta kezdeni föld körüli, orbitális
pályáját, de a gravitáció egy idő után visszarángatta őt a saját
mezejébe, és némi kopácsolás után elhallgatott, és csöndben maradt.
Elhaladt mellettem a busz, rajta a tömérdek utas, a szerelmesek ott is
egymás szájában lógtak, ugyanúgy, min máshol. Elrohant mellettem az a
több tonnás monstrum, de úgy, mintha legalább zsinóron húzták volna.
Vagy mintha hátulról tolta volna azt néhány méltóságteljes, markos
legény. Az utasok meg mintha gunyorosan néztek volna le rám, hogy
nocsak, ez a szerencsétlen lemaradt, és gyalogolhat egészen a
végtelenségig. Igen, eléggé fárasztó egy művelet a gyaloglás, igénybe
veszi szinte az összes izmot és ízületet, a talptól egészen az
arcizmokig. Pláne akkor, ha föl kell menni egy hegynek, mint ahogy
nekem is, révén én egy domb tetején lakom.
Be is fordultam balra, és meg is indultam a susnyás dombocskának,
aminek tetején ott kecsegtettek engem a panellházak fényei minden
egyes aranysárga fényükkel együtt. Ott már nem jártak emberek, révén
éjszaka nem meri senki sem bevállalni sem a csúszós földutat, sem a
környéket, sem a sötét vasúti síneket, ahol át kell haladni. De én
igen, mert haza akarok már érni, és bele akarok már dőlni a puha
ágyamba, és durmolni holnaputánig, mert holnap már nem lesz előadás,
csak a levelezőknek kell majd bemenniük az Egyetemre…
Szomjas vagyok, igen, több értelemben véve is, szomjúzom a tudást, ami
ott odabenn lakozik a tanárok fejében, csak az a bölcselet valahogy
még nem akart átvándorolni az én agyamba, Istenem, csak nehogy aztán
még a végén ebből gond legyen. Nem, nem lesz, mert minden nap magolok,
mint egy állat, nem egyszer hajnali háromig böngészem azokat a
kettébeosztott taxatív felsorolásokat, hátha talán a koszon kívül csak
megmarad a fejemben valami. De aztán az még nagyobb szégyen, ha bennt
ülök az előadáson, és az égegyadta világon nem értek semmit és a végül
bekómálok szépen és csendben ott hátul, igen, valamelyik eldugott
sarokban, egy utolsó sorban. Nem, menni fog, mert mennie kell, eléggé
motivált vagyok én e nélkül is, pláne akkor, ha erre teszem fel fele
életem, mint ahogy eddig is ezt tettem.
Sötét volt, alig láttam valamit, a lámpák fényei egyre inkább
ritkultak, ha nem ismertem volna már annyira azt a dzsindzsát, akkor
abban a pillanatban azt gondoltam volna, hogy eltévedtem, de egy
laikus, akit ott útbaigazítottak volna, biztos, hogy sehová sem talált
volna el onnan. Hú, de rossz lett volna ott eltévedni és hagyni
magamat egy kóbor kutyával felfalatni, ott aztán van annyi, mint a
tiszántúli megveszekedett nyüvek, a múltkor is futhattam egészen az
ajtóig, annyira ki volt már éhezve mindenre, az a rohadék bestia.
De mi történhetett vajon azzal a csövessel, aki ott dobálgatta magát
ingyen és bérmentve cirkuszt szolgáltatva többek között nekem is meg
másnak?
Hány embert verhetett át addig, amíg el nem jutott odáig, hogy az
utcára jutott? Nem tudni, mert többet nem fogom látni, hogy
elmondhassa nekem. Vagy lehet, hogy az asszony belezte ki?
Megérkeztem. A kapualj alatt találtam egy füzetet, tele
macskakaparással, egymás alá firkált sorokkal, ákombákommal,
valószínűleg egy csitri hagyhatta ott, a nagy rohanás közepette.
Ennyit ért neki? Ennyit ér az embereknek a köztisztaság, hogy
összehányják minden fossal az utcát? Komolyan, lassan visszamászhatunk
a fákra, mint az őseink. Szétpöckölt csikkek mindenfele, szétdobált
sörösüvegek, kannásboros palackok halmaza mindenhol, tiszta totál
káosz. Ki fog itt rendet csinálni?
 
@
 
Nem tudok aludni...
már megint felkeltett valami
a távolban harang szól
és a csorba réz meg az ütő kondulásának tónusai ölelkeznek
a cigánymuzsikával
amik csak úgy áramlanak domb alatti korcsmából
a mulatozás zajaival együtt
hozzám is felhallatszódnak
NEM TUDOK ALUDNI
elrobogott az előbb a ház alatt az egyik taxi is
de olyan nagy robajjal hogy le akarta a képeket a falról küzdeni
beleremegett nagycsaládostól meg mindenestől
a macskakövek meg a kátyúk csak úgy jajgattak a másfél tonnától
NEM TUDOK ALUDNI
államig húzom a takarót
és bámulom a plafont
sodródok az árral
nem tudom meddig bírom szuflával
NEM TUDOK ALUDNI
már megint csak a sötét szobában bóklászom
és egy laza mozdulattal a laptopot mindjárt leverem
fejem a szekrénybe hátraestemben be is vertem
tucc tucc tucc-
NEM TUDOK ALUDNI
már megint felkeltem, ráadásul végérvényesen
az asztal előtt fogok tespedni még egy pár órácskát kora reggelig
megint mindenki azt kérdezi majd hogy "Robi, miért ilyen véresek a
szemeid?"
NEM TUDOK ALUDNI
nem, ezt nem gondolhatjátok komolyan
holnap reggel is be kell majd mennem hozzátok
és szenvedhetek majd nálatok "másnaposan"
pedig egy átkozott kortyot sem ittam
NEM TUDOK ALUDNI
mire gondoljak?
számolgassam a bárányokat?
gondolkodjam a végtelenség titkain?
sétáljak le a Búza térig?
NEM TUDOK ALUDNI
mit csináljak?
tanuljak?
nem megy a fejembe a lecke
rádiózzak? még a komoly zene is unalmas lehet...
NEM TUDOK ALUDNI
a problémámra a megoldást biztos hogy nem tudja senki se
a tanácsokat ugyan osztogathajátok nekem
alvásklinikára is beutalhattok
de én ott sem fogok tudni
ALUDNI
visszafekszem az ágyamba
balra fordulok
majd jobbra
átkozott, istenverte magányomba
NEM TUDOK ALUDNI
társra vágyom, igen arra
nincsen szeretőm
immár hónapok óta
lehet hogy ez volna az a nagy a baj?
NEM TUDOK ALUDNI
a hátamra fordulok
az se jó
hiányik már a selymes, puha test melege
ez bennem már nem vágyat, hanem hiányérzetet ébreszt
NEM TUDOK ALUDNI
hogy keressek magamnak társat
akkor, ha nem forognak megfelelően
az agyamban a kerekek?
és nem tudok már alkotni egy épkézláb jelzős szintagmás mondatot sem?
NEM TUDOK ALUDNI
hieroglifákkal beszélek
nem értik meg hogy mit érzek
az élet nagy könyvébe 
fájdalommal teli betűket vések
NEM TUDOK ALUDNI
a részeg? fetreng
és ha az illető történetesn szeszcsempész szúr mert
az erő az ami egyedül dominál
a drogos meg mást csinál mert szinte minden nap hallucinál
NEM TUDOK ALUDNI
ígyse, úgyse...
sehogy se
kitakarozóm, betakarózom
lepedőmön magamat módszeresen dobálom, vonaglom
NEM TUDOK ALUDNI
felülök
visszafekszek
a tempóból itt az ideje hogy visszavegyek
nem gondolkodni kéne
hanem ALUDNI
 
Káoszvers
 
 
(nehéz eldönteni azt, hogy mi a lényeges és mi az ami nem)
 
nyugtalankodjak? ugyan, minek?
mindenkire ugyanaz a közös sors vár
tudom hogy ezt a gondolatot előttem már millióegyen ellőtték már
mégis előhúzom a raktárból
 
bizonytalanság?
az van, igen, mert mindig olyan dolgokra hajtunk amik elérhetetlenek
az esélyek meg csökkennek mindennap mint az égen tél felé a napsütéses
órák száma
 
 
kétségek?
főleg,
egymás után jönnek csőstől
fogy a pénze mindenkinek és napról napra nehezebben mennek a részletek
 
ma már a Dunaparton nem merek eldobni egy fia követ sem
mert félek hogy valakit fejbetalálok vele
 
cigizés mint lázadás?
minek? ma már nem szólna meg érte engem senki sem
nincs túl nagy értelme
egy eldugott Margitszigeti sarokban
egy fán ülve
vagy pedig egy bokorban
-pedig Istenem, még visszahúz néha oda a szívem-
 
("milyen jó nézni az éjszakai habokat' nem, nem szabad dobálni köveket 
mert eltalálok valakit.)
 
a szél néha hajlamos kifújni a jegyzeteket a kezemből
de soha senki nem jött volna nekem segíteni azokat összeszedni
csak sajnálni tudom a velem hasonszőrű embereket
 
(az "aha" affektus már mit se segíthet)
 
életem gyökeres és radikális megváltozását várom minden fogmosástól
de ha balra nézek a fürdőszobában mindig csak a gyűrött szennyeseket 
látom
 
a párnák közötti dohányzás is jó élmény
főleg akkor ha sikerül felgyújtanod a paplant
és lángol veled a franciágy
 
(nikotinfüggő vagyok már hét éve)
 
ha én megbontom azt a bizonyos SORT
még nem szakítom szét a láncot
hát ennyire nem számítok én senkinek se
 
(ez olyan mellékes. nem érdekel senkit se
mit gondolok, ezt vagy elolvassák vagy nem)
 
 
Sörrel a kezemben
 
Mint a porig bombázott város fala mellett a sánc
Fizimiskámon gyűrődik az a sok fránya ránc
S még erősebben meggyűrődik
Ha az agyam egy picit eltűnődik
az élet nagy kérdésein
egy padon ülve a téren
olcsó cigivel a számban
egy sárga dobozos sör lapít kezemben
s legurítom a nedű kesernyés habját
mely nyomban megkezdi vég nélküli útját
s "végleg" eltűnik gyomrom mosogatójában
de jaj a vonásaim halmaza még jobban meggyűrődik
ha észjárásom a lányok felé terelődik
-de nem azért mert az előbb pottyant el mellettem egy öreg néni-
nagyon keserű, és nagyon rossz dolog egyedül élni
a sok rossz-t egyedül elviselni
semmi sem olyan már mint rég
pedig annyi mindent nem láttam még...
 
 
@
 
Mondanivaló nélkül
 
 
arrébbkattog a gőzös vonat és vonszolja magával a kocsikat 
 
Lillafüreden
 
a tóban fürdeni tilos és életveszélyes gondolják egyesek
 
én meg lubickolok és tapicskolok a fürdőkádban
 
habokkal megfűszerezve
 
az ember csak fújja a tartamot 
 
a karmester meg veri az Operában a tamtamot
 
magaslati övezet
 
korlátolt a világmindenség és be van az összes agy szűkülve
 
az ember döntései épp ezért vannak eleve rosszra elrendelve
 
odavonatkozik a kutya a pórázával együtt ahová csak akar
 
a sírásó egy nap magának is hantot kapar
 
a lepedő pedig téged minden éjjel eltakar a hideg elől
 
megcsapja az orrom a szabadság szele amit egyúttal ki is fújok és a 
 
zsepi lehullik az erkélyről
 
@
 
                             'úgyhogy'
 
(ennek az írásnak lehetne a címe Sörrel a kezemben 2 is, de ez itt és 
most valahogy nem találó)
 
          Leülök a kocsmában, és rendelek egy korsó sört. Kezdetnek ez 
sem rossz, hiszen meg kell alapozni estére a jó hangulatot. A lány, 
aki felszolgál, nagyon szép, komolyan, igazán szerencsés az a fickó, 
aki el bírja őt csábítani. Feszes idomok, körtemellek, mi kell még? 
Csábos mosoly, csilingelő hang. Kortyolok egyet, ezzel meg is indítom 
a banzájt. Kortyolok rá még egyet, abból a jó kis sárga nedűből, amit 
annak idején még az egyiptomi papok főztek elsőre állítólag még 
búzából. Kortyolok még egyet, s a habok a gyomrom lehető legmélyére 
kerülnek, hiszen miközben meghúztam a pohár tartamát, megbámultam a 
plafont, mely kétségbeesett harcba kezdett a felfelé szálló, 
kékesszürke cigarettafüst ellen. Rágyújtok én is, és a füstöt az egyik 
szomszédom felé fújom, ha már egyszer nem staubol, hát akkor ha már 
egyszer itt vagyok, szívja passzívan helyettem is azt, amit a 
csontfeketévé porladozó tüdőm már nem bír befogadni. Gonoszkodom, 
tehát vagyok, a szomszédom meg elkezd fuldokolni és szentségelni, s 
közben LÁNYOK jönnek le, hárman, az egyik szőke, másik vörös, a 
harmadik fekete, DE megjelennek közvetlenül mögöttük a gorillák is, 
szóval nem fogok itt benőzni ma se, meg szerintem ebben az életben 
most már semmikor se, mert manapság minden szórakozóhelyre társasággal 
járnak az emberek, úgyhogy kortyolok még egyet, de ezúttal fenékig 
húzom meg a korsót. Kit érdekel az, hogy én érző ember vagyok? Ki 
gondolt már rá egyáltalán, hogy mi járhat az én fejemben? Nem törődik 
velem senki, csak a pia, úgyhogy muszáj még egy pár slukkot 
beinkorporálnom a szervezetembe, hogy latinosan fejezzem ki magam, ha 
már egyszer latinos kinézetű nem is lehetek. A korsómat a pultra 
vágom, és kiadom az ukázt, hogy töltsenek még egyet, amit meg is 
tesznek, azon nyomban, hogy a hangok elhagyták a reszelős torkomat, 
mert olyan hangosan nyelem a következő kortyokat, hogy még azt a 
dübörgő zene ellenére is hallják. Úgyhogy- ki sem fizetem ezt, csak 
iszom, mert szar ez az egész világ, hisz' mindenki csak átver, vagy 
figyelembe se vesz, már csak a méltányosság elve miatt sem, úgyhogy 
kortyolok még egyet, nem nézek én már se istent, se embert, a 
depresszióról azt mondják, hogy az nem is a halálvágy, hanem az 
életigenlés szócsöve, érdekes, én ma reggel is azon gondolkoztam, hogy 
mikor is kéne magam fellógatni, úgyhogy- kortyolok még egyet, de a 
csikk, ami a kezemben tüzelt, lepottyant a szorgos iszogatás közben a 
földre, és egy pillanatig tartó orbitális pályán való lét után fel is 
szikrázott a padlón, melyre egy részeg állat rá is lépett, és fekete 
folt maradt a maraboró után, semmi más, úgyhogy- kortyolok még egyet, 
mert még mindig tisztának tartom a gondolataimat, és én ezt nem tartom 
normális állapotnak. Ezt a korsót is kivégzem, és ezúttal rövidet 
rendelek, töményet, ütőset, a zene egyre jobban üvölt, abba sem hagyva 
metálos játékát, visszhangoznak a falak, mágnesként csábítva az ittas 
emberek vas fejét, hogy 'gyertek'- úgyhogy kortyolok egyet, de ezúttal 
csak egyet, mert én is menni akarok a falnak, de még nem vagyok olyan 
spicces, hogy csak úgy odavágódjak, fájdalom nélkül. Semmi se akar 
sikerülni. Elegem van.
Változtatni kéne. Csajozni, mert vannak ám itt lenn muffok bőven 
elegen. Meg kéne kérdezni tőlük, hogy szeretik-e az éppen aktuálisan 
forgó számot, és utána táncolni velük egyet, majd hazakísérni őket, és 
nem ébredni fel a kezdődő szerelem mámorából soha többé. Nem. Mert 
egyik sem tart engem elég férfiasnak, csak egy álintelligens, kedves, 
aranyos, helyes srácnak.
Levágom a pultra a snapszospoharat is.
Nem jó, még mindig meg tudom érinteni az orromat, minden gond nélkül.
Úgy látszik, az Univerzum összes eszmerendszere összeesküdött ellenem, 
az összes -izmusával és antiságával együtt. 
Borra váltanék, ha nem volna az olyan drága. El is hagyom a kocsmát, 
nem is köszönök senkinek- mert nincs is kinek. Átmegyek sarki 
vegyesbe, és veszek magamnak egy 'üveg' Koccintósat. Vöröset, mert az 
ász, hogy altatni fog. Mit nékem Veronál, amikor itt van ez is!
Minél többet alszom, annál kevesebbet szenvedek.
Felbontom, lecsavarom a kupakot, és kortyolok egyet, annak a 
tudatában, hogy ebből ász fetrengés lesz. Leülök az úttestre, mint egy 
igazi csöves. Nem is állok ama szerepkörtől olyan távol, hiszen sem az 
albérletben, sem odahaza nem vagyok otthon, hiszen mindenki gyűlöl 
engem, szívből, legbelülről, amúgy mondhatni zsigerből. Úgyhogy- 
meghúzom, csak azért is, lázadásképpen, ha mindjárt Petőfi ingéért is. 
EZAZ! Ez kell nekem, most már a fejemben is kezdem érezni, egyre 
inkább deformáltabbak lesznek a gondolataim, és talán a halál 
jelensége lesz majd az, ami kiegyenesíti majd azokat egy pár 
másodpercre, amikor a fekete csuklyás, fehér maszkos kaszás 
lekaszabolja a fejem- nem is olyan rövid idő múlva. S a homokóra 
utolsó szeme is legurul, én meg a föld alá kerülök, végleg.
Kiégtem. 
Lehúzom a kannást is, fenékig, összegyűröm a flakont, és eldobom azt, 
ami meg sem áll az út közepéig, adok egy kis munkát a 
takarítógépeknek, mert ma már mindent gépesítenek, még a jogászok 
munkáját is, úgyhogy- hamarosan nem lesz szükség már ránk sem, az 
eljövendő kettes számrendszer világa miatt, az ítélkező automaták 
térnyerése jóvoltából. Erre- inni kell, mert fáj ez az egész 
létbizonytalanság, a feleslegesség, célnélküliség érzete. 
Visszamegyek a vegyesboltba, és veszek magamnak ezúttal egy üveg 
vodkát, oroszt, hisz az az igazi agysejtgyilkos. Egy igazi 
sorozatgyilkos.
Felbontom, és meghúzom, állva.
Ha ettől nem készülök ki, akkor semmitől se.
Meghúzom, és éget, tüzesen, lovakat látok rohangászni magam előtt, meg 
csajkákat, ruszki szántóföldeket, a kucsmás bátyuskák vodkát szlopál 
lelki szemeim előtt, az eke mögött, a szürke ég alatt, kavarognak a 
gondolatok, hurrá, mindjárt szédülni fogok, kabátjuk bélése kilóg a 
szakadt prém mögül, úgyhogy iszom mindazon szerencsétlenek 
egészségére, akik velem hasonszőrűek, és akik már csak a bánat miatt 
is piálnak, hajnaltól hajnalig, csak úgy, mint én, úgyhogy- 
megszédülök.
Végre. Le kell ülnöm. A leülésből csak egy fájdalmas lecsúszás lett, 
hát ez az élet. Van aki egy senki marad- hát az tipikusan én vagyok.
Végre. Kikészültem. Majd hazaerőszakolom magam valahogy. Vagy taxit 
hívok. Vagy hazamászok négykézláb. Vagy még úgy sem. Alszok majd 
valahol, az biztos. Egy padon. Egy odvas fa alatt. Vagy egy parkban. 
De nem, nem mondhatom azt hogy park, mert. Miért is?
Ja igen, szóval. Mindegy. Azt akarom mondani, hogy. Barátság, család, 
szerelem, lányok, feleség, gyerekek, unokák, hát ezekből nekem nincs 
egy se, mert senki nem áll szóba velem, hiszen olyan szánalmas vagyok, 
hogy nem érdemlem én meg már azt se, meg úgy általában véve semmit se.
 A fejemet sem bírom megemelni. Éhes vagyok. Kajálni kéne. 
Paradicsomot. Fájnak a fények. Fáj a világ.
FÁJ AZ ÉLET.
 
 
 
Kavicsok az agyamból
 
(Még egy perc az életből
Még egy kis félelem a félelemtől
Még egy korty a whiskey-ből
Még egy slukk a cigiből)
 
Csak vázlat.
Pont. A végére rakom. Pontosan úgy ahogy a nagykönyvben meg van 
írva
Egymás alá kaparok sorokat
Át is húzom gyorsan azokat
Kavarog
a sok gondolat
nem, nem, nem és nem
a félelem  kényelem
mert
el kell ereszteni az ösztönöket
vizsgálni az okokat
nem számolni a gondokat
és...
 
 
 
"Boldog" idők 


Boldog időket (ha voltak) soha nem feledem

Voltak ám kellemes percei is az életnek

Amikor nem őrölt úgy a taposómalom

Mikor még nem szorított az idő oly' nagyon

Akkor még nem én voltam az örökös Mr. Bean

S nem gyötört annyi éjjeli kín

Gyűlnek, gyűlnek azok a fránya sorok

El akarnak takarítani engem a rosszabb korok

De én, mint a holdkóros, átkozott, tökkelütött konok

Ellenállok, amíg csak tudok

Próbálkozok én mindenhol

Már ha tudok

Egyperces kiskirályok dáridóznak

Eltaposnak, lesöpörnek az útból akit csak tudnak

De ezt valahogy a nép mégsem hagyja

Meglesz a tiltakozásnak egyszer a foganatja

Zsíros üzletek jönnek- mennek

Ingatlanoknak csak úgy lábaik kelnek

Tartalékok mindenhonnét kiürülnek

De a jók egyszer úgyis