/folytatás/

Chennai.

India Tamil Nadu szövetségi államának fővárosa, régi nevén Madras.

A Brit Kelet-indiai Társaság1639-40-ben ezen a helyen erődöt és kereskedőtelepet hozott létre. 1801 körül, amikor az utolsó helyi uralkodó is elvesztette hatalmát, az angolok lettek Dél-India urai és közigazgatási és kereskedelmi fővárosuknak Madrast tették meg.

A XVII. századi mag körül aztán minden terv nélkül terjeszkedett Madras. Több építészeti stílus lelhető fel abból az időből: a dravida templomok, dekkán muszlim stílusban a Chepauk Palota, indiai mór stílusban a Viktória Műegyetem…és ma már sok a modern magasépület is. A központban régi falvak húzódnak meg, kis kerületekként alkotva a 6.9milliós nagyvárost. A legjobban ezek a helyek érzékeltetik a szélsőségeket, ahol az egykori hagyományos és a már modernnek mondható életmód megfér egymás mellett…az égig érő fényreklámok és a porban, szemétben kuporgó nyomor.

Tudományos és művelődési egyetemei, kutatási központjai vannak, Kondabakkam előváros Dél-India Hollywoodja, Kalakshetra tánc- és zeneművészeti központ – csak néhány a sok közül;  Chennai Dél-India Detroit-ja jelentős járműgyáraival, villamos gépeket gyártanak, gumi – és műtrágya gyárai és kőolajfinomítója, fém- és gyémántipara van. Erősen szmogos. Az épületek falán lecsorog az éjszakai páralecsapódással keveredett levegőszennyezettség.

Beláthatatlan területen terjeszkedik szét a város, peremterületeivel együtt – barátunk szerint – 173 nkm-en.  A világ 31.,  India 4. legnagyobb városa.

Itthon az interneten a várostérképet böngészve olyan egyszerűnek tűnt nagysága ellenére a közlekedés. Ha itt lakom – kinéztem egy szállodát – végigsétálok ezen a nagy széles utcán és ezt meg azt láthatom. Biztosan minden nagyobb útja a centrumba vezet, ott körbejárom a teret és mindent látok egy helyen – mint ezen a maroknyi Sárospatakon, csak kicsit kinagyítva…igen, ahogy azt elképzelte Eni híresen rossz tájékozódásávalJ

Milyen jó, hogy nem a belvárosban szálltam meg, hanem Muttukaduban, egy halászfaluban, ahol a Quality Inn szállodaláncnak van egy gyöngyszeme. Nem a legnagyobb, nem luxuskategória; megfizethető, kellemes, természetes, 4 csillagos…de eltérő a csillogás, eszerint nem lehet szállodát választani.

Ott hagytam abba a beszámolómat, hogy azt álmodtam, boldog vagyok és ébren rájöttem, nem csak álmodtam.

A reggeli finom volt, sok új ízzel lepett meg.

A figyelmesség, a kiszolgálás, udvariasság lekötelezően kedves, a személyzet mosolya és derűs tekintete, a köszönések, jellegzetes bólintásuk bája mind-mind része volt annak a különös békességnek, amit ott éreztem minden magyarázat, filozofálgatás nélkül. Mégis…volt benne valami elvontság, mennyi harmónia amit csak érezni lehet és az csak az enyém volt, én kaptam, adta az Élet. Kis kék madár.

Kellett ehhez a megtapasztaláshoz a megérkezés megrázkódtatása is.

Shridar 10:30-kor kopogott az ajtómon.

Nem úgy nézett ki, mint előző este. Olyan felelős arcot vágott, olyan elmélyülten tanulmányozta az általam összeírt látnivalók hosszú sorát, és olyan gyorsan készítette el egy hét tervét, hogy teljesen felmentett a gondolkodás alól. Elfogadtam a programját, az útirányt.

A Mercedes csillogott a napfényben, hátsó ülésére törölközőt terített, belseje kellemes volt és tiszta. Éjszaka nem ezt éreztem, de olyan mindegy volt, ennek ellenére feltűnt a nagy változás. Az autók jobb oldalán van a kormány, a menetirány az út baloldalán. A teheneknek mindenhol, bárhol és bármerre.

Első nap bejártuk széltébe-hosszába a belvárost. Fényképezőgépem állandóan bekapcsolva…nem ilyen géppel kell ilyen útra elindulni. (Tudom, mit óhajtok születésnapomra a családtól…anyáknapjára, az közelebb vanJ )

Másfajta döbbenet vette kezdetét, a „nem látom jól?” hunyorgásával és tátott szájjal ingattam néha a fejem és mondogattam: hihetetlen…

Most, mialatt még a nem múló hatás alatt írom e sorokat, a Tv-ben a Travel csatornán folyik India. Utazásom előtt is ezt láttam. Úgy ki van seperve, pucolva mint a Shridar Mecedes-e. Én nem azt az Indiát láttam meg, de nem okozott csalódást. Hajdani uralkodók, hercegek palotái sejtetik letűnt korok pompáját, lakóházak a polgári létet, kunyhók a nyomort…és mindezt egymás mellett, egymásra épülve. Modern üvegpalota mellett szorosan a bambuszkunyhó, szekrény a szabad ég alatt, tűzhely a földön, az edények a szomszéd butik falára felakasztva...és szemét, szemét, szemétben kukázó tehenek. Elférnek egymás mellett, és lassan elkopnak, elmúlnak mint a benne élők, mert ezekben öregek vagy nagyon szegény családok élnek, de nem költöztetik ki őket. Tehén annyi van az utcákon, mint nálunk kóbor kutya. Fekszenek az utat elválasztó járdaszigeten, buszmegállókban ahol kapnak egy-egy banánt, rizslepényt. Amikor csendesedik a forgalom átballagnak az úton és elindulnak valamerre,  vagy azért csendesedik, mert éppen megállt az út közepén és néz, vár, mígnem egy autó ablakán kinyújt valaki valami harapnivalót, és akkor vált „zöldre” a forgalomirányító állat.

Forgalom? Annyi sávos egy út, ahányan elférnek egymás mellett: motorbicikli, teherautó, tehén, „city ótó” (ezt így ejtette ki Shridar), riksa, busz, kerékpár, régi és új személygépkocsi, állami és magántaxi, szekér. Előzés, dudálás, nyugalom. Egyetlen koccanást sem láttam, egyszer fékezett akkorát Shridar, hogy lecsúsztam az ülésről, szétnyílt a lapszoknyám, kivillant a lábszáram - rámnézett, én szerencsétlenül pirultam, minden „sorry” nélkül jót nevetett és kiköpött az ablakon…mondjam, hogy majdnem be egy másikon?J

S ha már erről van szó, itt írom le, hogy az undorkodáson túl legyetek: mentünk néha akkora sebességgel is, hogy sofőröm nyála kiszabadulva az első szélvédőn akrobata elnyúlással a hátsón be és éppen a karomon landolt. Pedig volt zsebkendője, minden nap más, tiszta és vasalt. Ezt onnan tudom, hogy amikor a belváros egyik dravida stílusú templomában egy asszony hennával megáldott ( és azonnal tartotta a kezét „help”-ért) a festék igen elmázolódott a homlokomon és megállapította Shridar, az úgy nem szép, elővette a zsebkendőjét, hogy letöröljem. Engem nem zavart, mert nem is láttam magam, csak majd a képen amit készített rólam. „Törölje le m’am, majd kap másikat”.

Ekkor történt az is, hogy lehúzatták a szandálomat az asszonyok, mielőtt beléptem volna a templom oszlopcsarnokába és mutatták: ide, ebbe a hálós tárolóba ejtsem, majd kijövet megtalálom. Nem találtam. Shridar az autóból végignézte mezítlábas jóhiszeműségemet, és mielőtt más megtette volna, kihalászta onnan a szandálomat. Feltűnt, hogy perlekedik vele néhány igazán csont-bőr öregasszony, de nem törődtem vele. Már az autó felé tartva, mezítláb, elfogadva, hogy a helyzet helyi szokásra kényszerít, körülvett néhány áldásosztó, jósló öregasszony és mindenen rajta van a kezük nyoma: ruhámon, táskámon, sálamon…volt simogatás, csak kedves érintés de volt kis rángatás is: help, help, help…és én az elmázolt áldással homlokomon beugrottam az autóba és felhúztam az ablakot is. Hiába adod feltűnés nélkül azt a néhány rúpiát a kéregető markába, ő eldicsekszik vele, mutogatja és megjelenik körülötted a kiterjedt rokonság. Templomok környékére jellemző helyzet de földön ülő, autóba benéző kéregető majd’ mindenhol van. Ez nem volt teljesen ismeretlen és meglepő, elég csak Szatmárnémetibe vagy Nagyváradra menni, télen is meztelen, csonka vállú gyermeket, felnőttet látni, aki kéreget.

A templom belsejébe nem engedtek be. Résnyire nyitott ajtaján láttam a gomolygó homályt. Egy földön ülő öreg határozott mozdulattal küldött el, mondván, jöjjek reggel hat órakor, amikor nem zavarok senkit. Ebédidő volt, ricsaj-lárma kívül, bentről halk mormolás és füstölők tömény illata szivárgott ki. Shridar próbált közbenjárni, eredménytelenül…azt mondták neki, szolgalélek…és láthatóan rajtunk nevettek, vihogtak az asszonyok. Nagy összeget kért az öreg annyiért, hogy megálljak a küszöbön, amit legyintéssel intézett el Shridar: van más templom is. Szerinte, az önkényes viselkedés volt, „bizniszes” nincs az ajtók előtt őr. De élelmes öreg, vagy egy élelmes tehén akad néhol.

A templomnak csak a teteje látszik ki a már hozzátapadt, ráépült kókuszlevél és hullámpalatetős kunyhók között, előtte a nyitott oszlopcsarnok ahol adományból és ragadományból élve egész családok heverésznek látható, érezhető nyugalomban. Van törvény, szokás, helyi „hatalom”. A fényképezést nagyon szeretik 5-10 rúpiáért és ilyen helyeken hamar csoportba verődnek és megvan a napi kereset.

Tűzött a Nap, dudáltak a járművek, por volt, szomjas voltam nagyon. Beültünk egy jellegzetes hindu étkezdésbe, Shridar mondta, hogy az speciális és tradicionális…volt ott olasz pizza és „american pancake” is a talponálló részben.

Egyenesen a kézmosóba kellett menni és azután lehetett az asztalhoz ülni. Az étlapon felfedeztem a masalás készítményeket és rendeltünk egy masalás tálat és egy rizsest. Hindu kenyeret hoztak, kenyérnek nevezik, de tk. egy vékony, újjal téphető, szaggatható kerek lepény és mellé tálkában a masalás húskészítményt ( a masala fűszerkeverék, amit őrölten is árulnak, de vendéglőkben friss vagy szárított fűszereket sütnek meg forró kókuszolajban sok chilivel és kurkumával, mogyoróhagymával és fokhagymával, majd abban párolják, pirítják meg a különböző húsokat). A roppant nagy adag rizs mellé hoztak 15 féle mártást kis inox tálkákban. A joghurtoson kívül mindegyik csípett. Csak jobb kézzel illik enni, középső újjal megtartani a lepényt a tányéron, a többivel szakítani, majd mártani. A rizset nagy élvezettel lehet összekeverni, pancsolni a mártásokkal és ügyesen számba tömködni. A végén könyökölve, újjainkat a tányér fölött csüngetve beszélgettünk az asztalnál ülőkkel, kiváncsian kérdezősködtek. Én közben lenyaltam az újjaimat, hogy képet készíthessek a szemben ülő fiúkról, természetesen miután megkérdeztem, megengedik-e. (Ha olvassátok amit írok és a képeket is megnézitek, össze lehet vágni a szöveget és képet.)

A végén ittam egy híresen finom madrasi kávét, érdekessége az, hogy a tányérban is van kávé és a pohárban is.

Délutánra eléggé elfáradtam, jobbára a látottak hatása alatt.

Szociálisan érzékeny látásom erősen földön futott.

Láttam az égig érő mammut reklámokat is, de háborogtam miattuk; aztán eszembe jutott, ha nem egyébért, jó bevételért hadd legyenek ott…de nehezen dolgoztam fel a reám zúdult szélsőségeket. Láttam a földön fekvő beteget és láttam a rákkutató központ márványtábláját, láttam a feldagadt kisgyermeket és a Malária kórházat, láttam sötéten izzó fájdalmas tekintetet és láttam vidám, magabiztosan beszélgető, nevető egyetemistákat, sárkunyhót és üvegpalotát, földporos lettem és áldásporos…vigyen haza Shridar…haza????…aztán megértett és kedvesen ingatta a fejét.

Az úton láttam egy magányosan ballagó tehénkét és megkérdeztem: megy a tehén haza?…nem, csak megy. Már csak ez hiányzott…hajléktalan tehén…

Elaludtam és mire „haza” érkeztem, a pálmák árnyéka már hosszú volt és enyhe, hűvös szél fújt az óceán felől. Lementem a partra, futottam, mintha el akartam volna hagyni valamit és beleüvöltöttem egy óriási hullám morajlásába, aztán csend lett.

Eszembe jutott, hogy ha igaz, engem keresnek és magamhoz tértem, nagyon kívántam, hogy megtaláljanak. Kis józanító izgalom, lezuhanyoztam az út porát és nemsokára csengett a szobatelefon, a recepcióra hívtak. Még volt másfél óra este nyolcig…maradhattam másnapig.

Megnyugodva az ajtó felé léptem amikor az kinyílt és belépett, aki engem keresett.

Aznap is boldog voltamJ

(Folyt.köv)