Civilizációs függőségektől mentesen mintha könnyebb is lettem volna. Ez csak sántító állapotleírás. Lebegtem. Nem a fűszeres gyömbértea, nem holmi afrodiziákum hatott, hanem valami. Nincs magyarázata és így a legigazabb. Amit ki sem lehet mondani „az a mély és szent igazság, amit magába rejtve hord a lélek” (Ady)…és mégsem mindegy, hogy mi az.

Ízlelem a szót: Boldogság. Felöltöztetem az érzést, megtöltöm a szót…Közben tűnődöm azon, hogy ezt többször leírtam. Mintha akkor tanultam volna, vagy egy olyan állapot, amire ez a szó illik és másképpen nem lehet megfogalmazni.

Szombaton egész nap úton voltam.

Shridar hamarabb jött értem, nagy körutat tervezett aznapra.

Ha egész nap autózunk, akkor sem elég az idő arra, hogy alaposan gyönyörködjünk a látnivalókban, még inkább arra nem, hogy minden látnivalónak a történetét is megjegyezzük, pedig az idegenvezetők minden tudásukat és kedvességüket beleadták az élményeim és ismereteim gazdagításába. Így is értékes, gyönyörűen terhelő összképpel jöhettem haza...és emlékezve rendeződnek helyre bennem annak a hétnek a szépségei…pedig az első napokban nehezen emelkedtem fel a döbbenetből.

„Mondtam, hogy van más templom is” – szólalt meg Shridar és leállt az autóval  az út szélére.

Baradha Saradi Temple.

Éppen déli áhítat ideje volt. Kicsi kis harangok szóltak, inkább csilingeltek, néhányan igyekezett az udvar végében levő oszlopcsarnok felé, mi követtük őket. Mezítláb. Szent helyre csak úgy szabad belépni. Nem kötelező ez már a katolikus templomokban, de többnyire ott is tartják ezt a szokást, főleg a nők.

Beálltam az imádkozó körbe…annyi tiszta alázatot, szent elmélyülést, meditálást régen nem láttam. A papok elnyújtott, jellegzetes, liturgikus éneket dúdoltak, mormoltak dallamosan és a füstölők fátylát terítették ránk áldásosztó mozdulattal. Megérintették a homlokunkat és szentelt gyömbérvizet öntöttek markunkba, amit megittunk. Az imádkozás különbözőképpen történik: nyitott tenyérrel - felemelt fejjel – nyitott szemmel, összetett kezekkel, nem egymásba fűzve - lehajtott fejjel – csukott szemmel, csak jobb kéz felemelve. Keveredik, ötvöződik az egyetemesség, népek vallási magatartása ebben is éppen úgy, mint az építészetükben. Az, hogy nem volt szabad fényképezni…hát, nem szabad. Azt mondta szelíden az egyik fiatal pap – akit az udvaron mégis sikerült lencsevégre kapnom már a meditáció után – „A világot lehet, az istenek titkait nem. Az legyen a lelkedben.” (Manapság már egy keresztelőn, esküvőn  itthon úgy tolakodnak a fotósok, mint a „paparazzik”) Ott én voltam az egyetlen ilyen szájtáti…na de mikor jutok én el megint Indiába?)) Persze ez sem ment fel az igazság alól, amit a pap mondott.

Kifelé jövet megkínált a kókuszos bácsi egy itallal, majd duplán felszámolva az árát megbontott egy nagy kókuszt, hogy a húsát is megegyem. De ez a kétszeres összeg is, forintosodva agyamban csak 90 Ft volt. Olyan szívesen adtam volna többet…de ott alkudni kell, és nem lehet csak annak az egynek adni…azonnal van szolgáltatás, a piros petty itt is a homlokomra kerültJ. Shridarnak megint tiszta, vasalt zsebkendője volt. (Úgy kapta elő, amikor már az autóban ültem, mintha nem is lenne papír zsebkendőm. Ezt nem értettem és nem értem azóta sem, de a figyelmesség megnyilvánulásaként értékeltem és fogadtam el.)

Nem volt könnyű kijönnöm a kapun. Egy tehénke utamat állta, hiába próbálkoztam hol az egyik, hol a másik oszlop mellett; s ha középen, akkor középre állt. Az árusok mosolyogva nézték hasztalan próbálkozásomat. Egy szintén a templomból kijövő férfi elővett csomagjából egy aprócska banánt, a tehén megette a tenyeréből, és mint amikor a legyet hajtja magáról, csapott egyet a farkával: mehetszJ Még jó, hogy nem tud számolni a kis élelmes és „egybanánalatt” én is kijöttem. Ha tudom, neki adom a kókuszom felét. Nézzétek, milyen szép boci szeme van!

Muttukadu – csónakház, krokodil bank – csónakázással nem akartam az időt tölteni, de a partról érdekes volt látni  a különböző formájú, ormányú, festett csónakot, vízi biciklit. De sehol egy rövidnadrág, libbenő nyári szoknya. Igaz, nekem volt nyár, nekik tél van, 26-34 fok között. A kisgyermekek némelyike is öltönyben volt, az apák, férfiak ingben, vasalt nadrágban, vagy fehér „lapszoknyában”  – ritka a póló -, az asszonyok, lányok is úm. ünneplőben.  Kimentek a szabadba sétálni, szórakozni, csónakázni. Állatkertben is ezt láttam. A szabadidő eltöltése mintha ünnep lenne.

Krokodilt, aligátort láttam két állatkertben is, pedig a krokodil-bankban van Ázsia összes fajtája és ott szaporodott 6000- re az ázsiai és afrikai védettek száma, valamint ott lehet végignézni az Irulas  kígyóméreg kivonását is. Nem vonzott…de majd legközelebb megnézem.

DakshinaChitra „lifestyles of the diverse people of South India”  -tamil történelem, nyelv, építészet, hagyományok, életképek, dél-indiai kultúra megismerése -  egész, de legalább fél napi látnivaló és választanom kellett, itt ér az este vagy Mahabalipuramban, ahol a híres  sziklatemplomok, pagodák vannak. Ez is legközelebbre marad, Shridar megígérte a legnagyobb természetességgel: „amikor jön m’am, csak telefonáljon és én leszek a sofőrje, és eljövünk ide egész napra.” Csak telefonáljon…jó Shridar, telefonálokJ

Mahábalipuram  (Mámmallapuram)

történelmi város India délkeleti részén,  Chennaitól 60 km-re, délre, a Koromandel parton a Bengáli öbölnél.

Nevének jelentése „Hét pagoda”.

Kr. Után a VII sz.-ban a Pallava dinasztia egyik királya, Naraszimhavarman  hozta létre ezt a vallási központot, akit Mámalla néven is ismertek. Fontos kikötő volt a tengeri selyemúton, erre utalnak a talált kínai, római, perzsa érmék. Sok Pallava stílusú templom és emlék maradt fenn a VII-VIII. századból, legnevezetesebbek a szikladomborművek (kép: A Gangesz eredete), a szobrokkal díszített barlangtemplomok és a tengerparti Siva templom. A hét pagoda maradványa az öt monolitikus templom egymás mellett. Ma idegenforgalmi látványosság. A városnak építészeti és templomszobrászati főiskolája van.

Anand, az idegenvezető rengeteget beszélt, nagyon igyekezett megértetni magát, segítségemre volt néhány erőszakos árus, akik végigkísértek és zavartak…s hogy véget vessek ennek, vásároltam prospektust, képeslapot, holdkőmedált. Ha nem értettem valamit, megnéztem hol is tartunk a prospektus szerint,  így a kiejtett és  az írott szó közt boldogultam a megértéssel.

Mondhatjátok, hogy nem is India, ha nem esik szó a Káma Szutráról. Ott nem ÚGY esik  szó róla, hanem másképpen. Érdekes kis bambuszlevél „leporellot” akartak rámsózni, de mert nekem az képekben igazán nem mond sokat, jeleztem, nem, nem értem úgysem…és akkor vékony kis félkör lapokat pattintott fel az árus a hajtogatások mentén,  rejtett képeket villantott fel és a legtermészetesebb módon mondta (a tantrikus buddhizmus hitvallása ez) hogy a szexualitás a testi kifejezése a jelenség világ (szamszára) és a végső realitás (nirvána) egységének. A szó és képszimbólum transzcendens jelentése az a legmagasabb rendű gyönyör, amely a misztikus egyesülést kíséri. (Láttátok a Szamszára c. filmet?…most értettem meg igazán; nemrég volt a Dunán is)

Hogy ő aztán kivel, milyen istenségek gyönyörével próbálta ezt magyarázni lassan kavarodott bennem, harcok, vereségek, győzelmek, kentaúrok, anya-gyemek kapcsolat, álmok, (Buddha anyjának álma a fehér elefánttal, …nem a turullal)) hétköznapi életképek, ármány és szerelem,  egyesülés, elmúlás és hétszer újjászületés…az ő tudása, hite, érdekes kultúrtörténeti,  vallás- és hitvilág magyarázat volt. Nem lehet megjegyezni, de bennem van a hatása kereken, egyensúlyban. Leülepedik, gazdagít, elfér, és nem zavarja élet- és hitvallásomat. Az én jelenlétem sem zavarta őket.

A nagy kerek kő a Krisna vajgolyója, és itt akkor nyilván a pásztor Krisnáról van szó, aki az Indra-központú védikus vallástól elforduló állattenyésztő közösség istene volt. A Krisna mitológiát ábrázoló szobrok, festmények, domborművek a gyermek Krisnát táncolva, vagy négykézláb mászva ábrázolják, kezében vajgolyóval. Elgurult, megtapadt a sziklás lejtőn, megkövesedett. Hét elefánt sem tudja elmozdítani. Megtámasztom …biztos, ami biztosJ.

Krisna fiatalkoráról, mint isteni szeretőről, a gópikat elbűvölő fuvolájának hangjáról is mesélt, mesélt Anand …

Még megnéztem a pagodát, a Shore templomot, ami túlélte a  cunami hullámainak szorítását is, de ez az erő többet ártott neki, mint az évszázadok vasfoga…

A Mahábharáta mesélésébe kezdett, amikor már a Nap lángra gyújtotta az ég alját …

Következett egy 60 km-es alvás hazáig. Arra emlékszem, hogy csak egy nagy fehérséget álmodtam. Szerintem, akkor minden „eltűnt” hogy pihenni tudjak.

Sridhart szabadságoltam vasárnapra, többször megkérdezte:

- …de biztos, biztosan ne jöjjek,,,mert én jövök…én viszem m’am, hova vigyem  m’am?

- Sehova Sridhar. Hétfőn 10:30-kor jöjjön, vigyen - de most hagyjon.

- Most igen, de holnap ne jöjjek?

Kicsit még nézett, várta, hátha mégis…aztán bólintott, ahogy csak ők tudnak, pici mosoly is járt vele.

Az autóból még kiszállt, felemelte a mobilját: „ha mégis, csak hívjon m’am”.

Képek