/folytatás/

Derűsen ébredtem pénteken reggel, olyan könnyű érzéssel, mintha az ágyat sem érintettem volna. Kicsit fölötte talán. Kikapcsolás. Nem a tudat, nem a szív, nem magamon kívüli állapot, hanem amire azt lehet mondani: kikapcsolódás. Elcsépelt szó: lazíts, kapcsolódj ki…hm, mintha az csak úgy menne. Csak úgy megy. Biztosan közrejátszik sok tudati és tudattalan térben és időben, a testben és a lélekben. Csak lenni, befogadni és hagyni, hogy hasson.

Reggeli a teraszon. Ázsiai, európai, amerikai menü: idly indiai kefírrel, piritós vajjal, Waldorf saláta, sült sonkaszeletek, és még tizenvalahány féle finom ennivaló: főtt rántotta exotikus fűszerekkel, masalás sűrű forró leveske, müzlik, tej, tea, kávé, sült és főtt lepények, frissen préselt gyümölcslevek, kókusz virágszirom mártás, narancs- és mangóíz és friss, szeletelt ananász, papaya, mangó, saláták…nem soroltam fel mindent.

Svédasztalos önkiszolgálás…a bennszülött tett egyfélét a tányérjára, tudta mi az, amit enni akar, értette az írást, ismerte a menüt, az ízeket; én mindenből tettem kicsit eleinte és megtudtam, mi az, amit másnap is enni szeretnék vagy miből nem eszem többet. Olyan is volt. Nem volt semminek kellemetlen vagy olyan szokatlan íze, amire azt mondtam volna: ezt soha többet. De az ananászra mondtam: ezt minél többetJ

Fél tizenegyig volt időm sétálni a parton, kagylót gyűjteni, fényképezni, fürdeni.

Reggelente láttam, hogy a homokban mély gödrök vannak, és nem tudtam mire vélni.

Színes nagy törölközőmet leterítettem a homokra, csak én voltam a parton. A partőr éppen reggelizett. Egyenruhás őrség volt egészen estig, figyelték a tengert, a halászokat, a vendégeket, szólt a sípjuk, ha egy merészebb fürdőző messzire úszott.

Apró dolgaimat becsomagoltam, belegombolyítottam a törölközőmbe és jól esett futni a parton, a hullámzó sekély vízben. Csak a fényképezőgépet vittem magammal. Félúton - a nagyon közeli falu felé - örömmel láttam, hogy egy gyermek guggol a homokban és egy szikár férfi ás fürgén a kezével, fejjel lefelé  derékig a gödörben. A gyermek kezében már két megtermett rák igyekezett szabadulni a marok szorításából s az öreg éppen akkor emelt ki egy harmadikat a mélyből. Sok apróságot lehet látni eltűnni a homokban, a nagy, kifejlett példányok helyére reggelente akadnak a halászok-rákászok. Nagy lyukak jelzik, ott a zsákmány. (Képek)

Halászok reggeliztek egy csónak árnyékban és kiabálták: foto, foto. Néhány kép, érdekes metakommunikáció, sok mosoly és egy gyerek hangos, kereső kiáltása a kunyhók felől: appa…és apa válaszolt nevetve, megnyugtató kiáltással.

Tamil nyelven appa, magyarul apa. Amma – anya. Ammachi – nagymama. Jo, jo, szuprájo…értitek, úgy-e? Feketék, de rokonok ejsze…nem rossz helyen kereste Kőrösi Csoma Sándor az őseinketJ

Ha most azt írom, majdnem elsírtam magam, mondhatjátok, de hamar pityergek…de meghatott. A halász felvette a kisgyermeket az ölébe, magához szorította és olyasmit mutatott, hogy: én vagyok az apja. Én vagyok érthető volt a mozdulatból, az ölelésből, az apja a szóból.

Révetegen andalogtam, majdnem beleestem a gödörbe, vissza-visszanéztem, a halászok már a nyílt vizen eveztek. A rákászok a reggeli zsákmánnyal már belevesztek a párába…a gyerek szaladt fürgén, sebesen hazafelé.

Az összegyűjtött  kagylók érintetlenül ragyogtak a napfényben, holmim hűlt helye mellett. Nem akartam hinni a szememnek, térültem fordultam, de el kellett fogadnom, hogy nem csak rákot találtak aznap.

A partőr hangos kiáltása, integetése azt sejttette velem, hogy semmi baj, menjek csak hozzá, megvannak a dolgaim, de nem, egyet fújt: lipish, lipish…no swimming (ruhástól nem is…de mindegy), mutatta, hogy megszúrja valami a sarkamat (elvágja a kagyló?) és elalszom, meghalok, végem van…lipish, lipish, back in the room…lipish, lipish…én: mobil, mobil, hol a mobilom? Not mobájl, lipish…és kitessékelt még a füves partról is, csak ő és én voltunk ott akkor égen földön…nem értettem. Bakacsin fekete arcából kivillant gyönyörű fehér fogsora, de nem mosolygott. A minden nap látottak közül az egyetlen ember volt, aki egyszer sem mosolyodott el.

Hát, a back in the room-tól a hideg kirázott, …visszanéztem az óceánra, már azt hittem, nyomomban van valami nagy hullám, cunami és futva vágódtam be a recepcióra, megtudni, mi a lipish, hátha az mobilizálta a mobilomat, temette homokba a dolgaimat…

A lipish egy veszélyes halacska, kóros álom harapásának a következménye, halálos is lehet, állítólag egy raj vonult végig a vízben…de mi van a mobilommal?

Kis csődület: portás, pincér, recepciós, biztonsági őr, takarítószemélyzet azonnal keresni kezdte elveszett értékeimet, túrták a homokot és lehetetlen helyekre néztek be, ahova nem kerülhetett, csak ha valaki eldugta. Már hárman is tenyerükbe írták a számomat és kicsengett, fél óra múlva tamil nyelven sipítozott és hallhatóan örvendezve nevetgélt valaki a vonal végén…a világ végén. Jelenteni kell, mondták…közben Shridar türelmesen várt már egy jó órája rám.

Kikapcsolódtam? Az, hogy nálam volt a telefonom akkor ott, jelzi, hogy mégsem. Tényleg, miért volt nálam…mert már a kezünkhöz nőtt, vagy talán hívást vártam itthonról, hogy megint megszökött valamelyik neveltem?

Nem bosszantott a dolog. Nem is éreztem.

Formaság: feljelentés ismeretlen személy ellen, néhány sor, kész, el van intézve, majd fizet itthon a biztosító… ez biztosított nekem végig szállást ott, abban a kis paradicsomban. Maradhattam kérés nélkül.

Mindennap megkérdezte valaki: szomorú vagyok-e  a „veszteségért” ami ért, rossz érzés, hogy éppen ott? - és hasonló kérdések. Utolsó nap délelőtt a hotel taxijával váratlanul bevittek az őrsre, ott kaptam egy igazolást a tényről és végtelen sajnálatát fejezte ki a gyönyörű szép arcú rendőrfőnök az esetért. Kedvesen érdeklődött afelől, hogy haragszom-e az elkövetőre, mert nem lenne jó úgy hazajönnöm, csak tiszta lélekkel. Én úgy jöttem haza és sohasem gondoltam arra, hogy legyen nehéz azé, aki elvette…örvendezve nevetett a vonal végén valaki… a világ végén.

Szép volt az a nap is.

Shridar úgy gondolta, sokmindent kell megmutatnia, figyelmemet elterelni, egy nőt a vásárlás vigasztalja meg, és meg sem állt a legnagyobb kelmeboltig. Beküldött egyedül, ő lefeküdt az autó hátsó ülésére és elaludt. Olyan mélyen aludt, amikor kiszabadultam a sok selyem és kásmír, álomszép szőnyegek keleti pompájából, hogy elképzeltem magam, amint 25 km/h sebességgel hazapöfögök a Mercedessel s ha nem egy tehén akkor én okozok dugót a közlekedésben. De én nem kapok ananászt sem, banánt sem…inkább megnyomtam kicsit a dudátJ Csak egy-két kendőt vettem, hogy ne sértsem meg a tulajdonost…pillanatok alatt ki- és elém terített egy csomó kendőt, sálat, selyem szárit, terítőket és egy fiú asztaltól asztalig hordta utánam a teát, amivel megkínáltak. Nem alkudoztam, pedig lehet állítólag, sőt illik, kell még ha nem is enged egy centet sem az árból. Széles mosollyal és utánozhatatlanul kedves bólintással-ingatással nyugtázta „látogatásomat” a tulajdonos.

Légkondicionáltak az üzletek, nagyobb épületek, vendéglők. Kint perzselt a Nap. Legalább 10 fok volt a hőmérsékletkülönbség és a Plazaban  már nem esett jól a hűvös, a mindenhonnan fújó szél.  

Útközben megálltunk a világbéke templománál. Minden nemzet és mindenféle vallás temploma, ökumenikus. Nincsenek benne szimbólumok, csak csend van és meghitt béke.

A Shiva zeneudvarában az istennő térdéig sem értem fel. Zenélő kútjai némán őrzik a múltat.

Cunami túlélőknek épített európai szervezetek, államok által ”adoptált” falvak mellett mentünk el éppen gurulva, sétáva  autónkkal…Shridar nem ajánlotta, hogy bennebb menjünk a „faluba”. A képeken látható a sok szorosan egymás mellé épített kókuszháncs kunyhó. A „módosabbjának” nyitott verandája is van, ott főznek, élnek napközben. Bolt, ahol alapvető élelmiszerek lennének, vagy vezetékes víz nincs. Naponta ellátják a lakosságot minimális, túlélő adag ennivalóval. Az út szélén gyalogolnak be a legközelebbi helységbe. Téglavetéssel foglalkoznak, talán abból a téglából lesz házacskájuk is egyszer…

Shridar sziszegett minden fékezésnél és mondta, hogy izomláza van a vezetéstől.

Aznap hamar visszavitt a kis édenkertbe. Üde zöldjével, csaknem dzsungeles hangjaival, csobogó kútjával oázis volt a forróságban.

Kellemesen fülledt - meleg szobámban végigdőltem pár percre az ágyon. Pár óra lett belőle, olyan mély és nyugodt álommal amire azóta is vágyom. Pedig nem harapott meg a kis lipishJ.

Képek