Öntudat

A semmiből kezdődött, mint minden más,

Csak az éj volt, sötét az indulás.

Lassan lett ott, vagy hirtelen?

Nem tudhatja senki sem.

Egyszer csak ott volt, ott élt,

A porból, anyagból gondolat kélt.

És nem félt.

A semmiből kezdődött, mint minden más,

Nem ismert mást, csak önmagát.

Lassan már érezte tagjait,

S elvetette magvait.

Új világ kelt, amerre járt

Pedig csak egy helyben állt.

Még nem félt.

A semmiből kezdődött, mint mindem más.

Hirtelen jött a pusztulás.

Lassan tűnt el, csak elhamvadt,

Utána semmi sem maradt.

Elzárt az út a fejlődés felé,

Nem láthatsz már a a lét mögé

Már nem félsz.

                                Lehet, hogy a

                          világ  áll,  s  azt,

                        hogy mozog, pusz-

                tán                                élénk

                kép-                             zele-

                tem                            érez-

                                                 te? S

                                            hogy

                                          való-

                                        jában          

                                      nincs

                                    is; ál-

                               modom?

                                Mi

                               lesz

                               ak-

                               kor,

                               ha

                               fel-

                               ébre-

                               dek?

Vádlott

Nézel, senki sem ért.

Vádolsz, nem tudom miért.

Pedig nem történt semmi,

Csak nem tudok menni.

Látod, ez vagyok én,

ez élő, létező lény,

Itt állok a sötétben

Talpig feketében.

Érzed, fordul a szél,

Ő is bűnösnek vél.

Védekezni nem tudok,

Elfutni nem fogok

Film

Sötét, lesz, sötét, sötét,

Aztán hirtelen félhomály

Itt minden teljesen megváltozott

Nyugalom helyébe rémes aggály.

Lüktet, lüktet a szíved,

A kezed valamit megragad,

Újra láthatod a főcímet,

S az idő sietve továbbszalad.

Arcok, sorsok , életek,

Képek, hangok - kísértenek.

Fények, lények - édesek,

Épek, szépek, vétenek.

Elmúlik, csak egy pillanat.

Jéghideg közönyt érzel,

A székből hirtelen felállsz,

Körédlopódzik valami,

Megriadt áldozat, halál.

Óvatos rémület benned él,

Halkan átölel, bezár,

Kint az utcán már láthatod:

A film folytatódik tovább

Felejthető

Félhomályban, tétován állok,

Egy megértő sóhajra várok.

Arcomon fények égnek,

Nagyon lassan széttépnek.

Túl világos van nekem:

Látszik az érzékeny lelkem.

Nem ez az én világom,

Az enyém csodaszép álom.

Itt kevés a szív és kevés a harc,

Csak az a tettetett mosolygós arc.

Köröttem tömeg, de egyedül vagyok,

Valaki teljesen magamra hagyott.

A szív, a lélek, egy tekintet,

Hasonló érzések kellenek.

Titkon elrejtett indulatok,

Egy hely, ahol megbújhatok.

De eltűnt arc, a lépés,

Csak csendes kis emlék, szép és

Felejthető. Maradt az este,

s a zörejre rángó testek.

Újra elkap egy múló harag,

Megtörik bennem, s továbbhalad.

Találkozás

Monoton hangok várnak a térben,

Sötét kis alakok feketében.

Valami mozog, valami él,

Valamit hoz feléd a szél

Felperzselt rétek égett szaga

Eljött eléd a halál maga.

Remegő tested csak félelmet érez,

Forró sóhaját tarkódon véled,

Valamit nézel, valamit látsz,

Miközben csendesen odébbállsz,

Fekete szemében meglátod magad

Eljön egy hűvös éj, s továbbragad.

Rémülten ébredsz a kábulatból,

Hazatértél a háborúból.

Valami ének, valami tánc

Lehúz, leköt egy nehéz lánc

Nagyon lassan a homályba veszel,

Örökké reszkető áldozat leszel.

Erdő

Eltévedtem egy erdőben,

És lassan már alkonyul,

A nap lemenőben,

A felhők mögé vonul.

Idegen fák köröttem,

Sebzett törzsük ragad,

Halk mozgás mögöttem,

Egy kis élet továbbszalad.

Furcsa hangok dalolnak,

Madarak törékeny éneke,

Széllel szemben dacolnak,

Ez lebbenő lényük lényege.

Fekete lesz az erdő,

A hold halványan mosolyog,

S mire a hűs reggel eljő,

Már teljesen egyedül zokog.

Most feltámad egy éjszaka,

Felébred, harcol ellenem,

Én már nem térek haza,

Sűrű sötétség lelkemen.

Reggel II.

Fáradt álomból felébredek

Kék hűvös szellővel beszélgetek

Merre tarthat a szomorú éj

Halkan lemállik rólam egy héj

Szemtől szembe egy újabb arccal,

A szívemben teli-tele daccal.

Fehérré változó hangulatok

Értelmetlen mozdulatok,

Sárguló nyomomba idegen lép

Utánam minden jó lesz és szép.

Vénülő agyban egy elkopott szó,

Meglopott harcban egy elmosott jó,

Szétszedett képben egy darabka fájdalom

Megtört lélekben színtelen szánalom

Más nem leszek.

Kegyetlen kézből fekete vér

Hideg, rideg és üres tér.

Lombtól nehéz göcsörtös ág

Minden pontosan egybevág.

Álomban rejtező remegő kéz,

Éles és metsző és feléd néz...

Ez lettem.

Csendes őrület

Letört egy darab a szívemből,

amikor közétek jöttem,

Kiléptem egész lényemből,

S az ottmaradt mögöttem.

A sejtelmes fényben vártunk,

idegen volt és csodaszép,

Türelmetlenül, zajongva álltunk;

megmaradt előttem a kép.

Gondolatok álltak elénk,

megszólaltak, s megjelentek;

Áradtak a hangok felénk,

érzésekkel egybekeltek.

Vad táncot járt a lelkem,

felfelé törtem,

A szavakat énekeltem,

s éltem a ködben.

Még érzem a zenét,

- mozdulatok  -

szavak üzenetét,

Csendes őrült vagyok.

Mentem

Téglából épült, tökéletes kalitka

Fehérre mázolt falait érzem

Fejemben mánia lüktet egy ritmusra

Remeg a lelkem, sötét a létem.

Hiánya valami elmosódott hangnak

Üvölt bennem az igazi akarat

Hát minden embert itt magára hagynak?

Keresem még az elszállt madarat.

Fáradt a régi, megszállott képzelet

Lehet, hogy sosem volt valódi én,

Álomba mentem a megfagyott képeket

Test nélkül könnyebb a végzet kezén.

Úton

Egy újabb nap úszik a felhőkön túlra

A szemedbe írja, hogy nincsen helyed

Kavargó városban kilépsz az útra

Nem tudni már, hogy ki jön veled.

Rémület előtt vonulsz el némán

Arcodra közöny rakódik csendesen

Hogy odaát tegyél pár lépést a sétán

És mehessen minden nélküled rendesen.

Színház

A rózsaszín függöny felment,

S a közönség vár,

A monológ eddig jól ment,

Most a csend bezár.

Az ember nem szól,

Nem röpít szanaszét szavakat,

Így van ez jól,

A némaság hűti a falakat.

A színész csak néz, néz a terembe,

A darab agyában pereg szüntelen,

Zavart ültet a tudatlan fejekbe,

S lebeg tovább a megkezdett küzdelem.

Fájdalmas játék a színen,

S a csalóka maszk alatt

Védtelen, megtépett szívem,

S egy eltévedt érzés maradt.

Változó világ a színpadon túl,

Álmodó kábulat, kopár falak,

Könyörtelen a lelkembe nyúl,

S utána épen semmi sem marad.

Vakít a fehér fény

Az arcokat nem látni

Érzéketlen, üres lény

Próbál a sötétben járni.

Ki itt az üldözött?

Kinek kell menekülni?

A test a földhöz köt

S nem tudunk repülni.

Hol van a díszlet?

Hová tűnt a rendező?

Minden homályos lett,

álomban létező.

Üvölteni kéne; hirtelen...

Egy fegyver feldördül.

Értelmes ember nincsen,

A közönség felhördül.

Itt minden más

Már régóta nincs mit elmondanom

Repül az idő, vagy talán megállt

Vagy csak megírni nem tudom

De hát az összes gondolat megvárt.

Széttépni láncokat, mik földhöz kötnek,

szaggatni megfakult emlékeket

Érezni, vadul a semmibe löknek

Egyszerű dolog, azt hiszem nem lehet.

S nem könnyű újból visszatérni,

hónapról hónapra ugyanoda

Ártatlan szemekkel visszanézni

Pedig már nem várhat több csoda.

Jó ez, így, most már itt az otthonom,

Nem vagyok többé feldúlt

Bár tudom, hogy folyton változom

Emlék csak a múlt.

Veled

Valami halk rejtelem, hangtalan marad

Vakít a napsütés, álmod zavartalan

Veled a csend is más

Véletlenek játszottak, itt vagyunk

Vissza már keveset gondolunk

Veled semmi sem bánt

Világok táncolnak, fejemben képek

Választások sora, régi remények

Veled a gond se fáj

Téli élet

Puha hótakaró, tél

vagy jóleső eső, hideg

Árnyak, fények, szél

metszőn vág és rideg.

Puha otthon, s villany

este érkező, fárad

Számolatlan illan

a nap, új erővel támad.

De vége lesz majd egyszer

jő a tavasz, szellő

Langyos, ébred, felkel

új hévvel zöldellő.