Ma nagyon csókolj,
nyíljék ki lelked legszebb csók-virága
ma csókolsz utoljára.
 
Ma nagyon szeress,
égjen ki lelked legforróbb sugára:
ma szeretsz utoljára.
 
Holnap gyűlölni fogsz.
Holnapra elmegyek.
Csak átkaid kísérnek
s a jajgató szelek.
 
Ma nagyon csókolj,
nyíljék ki lelked legszebb csókvirága:
ma csókosz utoljára.
 
Legyen a versem egy koporsó,
s legyen benne lelkemből egy darab
felöltöztetve, befektetve,
tisztességgel eltemetve.
 
És a fekete koporsóra
véssék föl a halott nevét:
"Itt nyugszik a legifjabb Szerelem,
Minden Szerelmek Anyjánal lánya.
Élt egy-két csókot, s egy rövid mesét,
béke poraira:"
 
A szertartásnál ne legyen beszéd,
csak néma fejlehajtás,
s egy könnycsepp, mint virág.
Ne tudja senki más,
hogy ami bent pihen,
az egy egész világ.
 
Aztán valami Istenes erőre
dobassék a világűrbe ki,
hogy végtelen legyen a temetője.
 
Legyen belőle rakéta-hajó,
mely a világot száguldja körül,
és egyik csillagtól a másikig:
a szívemtől a szívedig röpül.
  

Az első napimádó  
 
Az ébenhajú lány megtörölte frissnek tetsző fürtjeit a csilingelő 
patakban. Már sokszor elképzelte, mi lehet a távolban, ahova ujjaival el 
sosem érhet, s amitől érzékeli ő a szépet. Lehunyta smaragd 
szemhéjait, és ábrándozni kezdett. Látta magát, ahogyan elsétál oda, 
ahol még sohasem járt. A horizontban valahogy minden eggyé vált. 
Nem értette, miért nincs ott idő? Hirtelen az égnek emelte karjait, és 
maga felé intett. Még inkább vágyta, szomjazta a messzeséget. Igen, ő 
el fog jutni oda. Oda, ahol minden olyan jó, olyan furcsa. Őt itt senki 
sem látja, de odaát legalább nem törődnek vele. Nőttön nőtt az érzés, 
miszerint mennie kell. Nem esett nehezére csatározni a vékony 
hullámfodrokkal. Mind beljebb és beljebb gázolt a tajtékzó vízben, s 
hagyta, hogy tüdeje immáron vizet lélegezzen.
Ő elsőként érte el a messzeséget, tekintete az örökkévalóságba, a 
haldokló napba révedt.
 
 
Búcsú
 
Már eltűnt régen a hajó Veled,
és én még mindig kendőt lengetek.
 
S amíg távolba réved a szemem:
arcod vonásait idézgetem.
 
Tengerverés csapdos a partokon:
benne hangod zenéjét hallgatom.
 
S a szélben, mely hajamba beletép,
ott érzem még a kezed melegét.
 
De mindez búcsú már, tudom nagyon.
Elnyel a távol, mint egy ősvadon.
 
Pókok szövik be lépteid nyomát,
holnapra új lakót kap a szobád,
 
s elönt a hétköznapok bús sora,
mintha nem is lettél volna soha...
 
Csak én állok még itt. De már ködöt
lehel a tenger árnyékod mögött,
 
s míg lengetem a kendőm, lengetem:
emléked lassan eltemetgetem.
 
 
Alkony
 
Az izzó nap: bukott nagyúr,
Vérpadra hajtja tűz-fejét,
Forradalmár-pallosával
Az éj-hófehér elébe lép.
 
Vére kék tengerre fröccsen,
S átevez egy felleg-kompon,
Ott fent az éj lovagjai
Száguldanak a horizonton.
 
Hegyek mögül, az éjszakától,
Az est üzenetet kapott;
Ott túl fekete társzekéren
Hozzák az első csillagot.
 
Vége már az ütközetnek,
Feketére aludt a vér,
S ezüstös fényű Hold-határon
Megjött a győztes fővezér.
 
 
Én és az Isten
 
Nagy-nagy rémek űztek
már mindent bejártam:
végső menedéknek
Istennél megálltam.
 
S lám az Isten nékem
sziklaszilárd vér lett,
gond meg nem találhat
baj hozzám nem érhet,
 
mert az Isten nékem,
míg másnak csak támasz,
nekem menedékem,
végső menedékem!
 
Míg örömben jártam,
nem leltem meg Istent.
Rá csak most találtam,
hogy elveszték mindent.
 
Ilyenek vagyunk mi,
gyarló földi férgek,
úgy térünk csak Hozzád,
bánatok ha érnek,
szertekuszált álmok,
széttépett remények.
 
Rátaláltam én is
szörnyű-szörnyű búban,
Atyai szavára
most, hogy rászorultam,
nagyon rászorultam.
 
 
Ma
 
Ma láttam elcsitulni az égbolt tüzét
Éreztem vad lovak szilaj leheletét
Megpróbáltam magamat átadni a sorsomnak
S megtenni mindazt, amit a hiénák akarnak
 
Ma hallottam dalolni a kiégett hangokat
Próbáltam parancsolni az őrült ritmusnak
Megismertem száz arcát az ezerarcú napnak
S menekültem karmából az átok ragadozóknak
 
Ma figyeltem, ahogyan szétmállik a tegnap
Megtanultam szomjazni válaszát egy halnak
Tovaúsztam hatalmas tengerén a gondnak
S megleltem azt, amit én nevezek honnak
 
Ma elfeledtem mindent, ami csak a holnap
Kerestem az alját egy feneketlen kútnak
Ma is állnom kellett a tekintetét azoknak
Akik miatt szeretnék véget vetni a Mának
 
 
Ugyanaz
 
Ez egy nyugodt világ
Amit el fogok feledni
Valaha közelinek éreztem
Mégis szétesett
Föladom és tovább megyek
 
Illatokat érez orrom
Valóra vált hát a kívánság:
Ne szeress tovább
Én  nem az vagyok
 
Játékaim lökik arrébb az időt
Minden rohadt, sötét éjszaka
Minden álom, mibe beletettél
Bűnös szabadságával
Ugyanaz
 
Mosolyogj
 
Kell, hogy legyen egy mosoly
Meg kell, hogy fékezze arcodat néha
Lábaidnak lebegniük kell
Az ellenállás értelmetlen
 
Súlyod lepelként zuhan majd a földre
Felröppensz, megcsiklandozod a felhőket
Ez az adottság, ami a tiéd
Mélyen benned relytezik
 
Nem kell persze félteni
Tisztában vagy azzal
Hogy milyen szabaddá lehetsz
Mikor nem vagy tisztában magaddal
Most nekem kell a mosolyod