…

Ám most, ha kéritek,

mesélek más egyebet:

igen, hogy mily mesés

volt ott a vendégelés.

A palota egyik végében

acélajtó nyílt szépen:

azon két ékes szűz jött be.

Mindkettő díja lehetne

bárki dicső férfinak,

ki híven volt lovag.

Virágok koszorúja

fonva hajukba.

Két gyertyatartót hoztak,

fehér viaszok lobogtak.

S versenyt fénylettek fürtjeik,

omolva vállukig,

mind arany zuhatag.

Ne feledjük ruhájukat!

Hullámzottak gyönyörűen,

testükhöz hűen,

Tenabroc grófnője

s csodás kísérője,

rőt-barna kis köntös volt rajta,

lenge anyagból alja,

de már derék felett

szorították pompás övek.

S jött egy hercegnő, véle hölgye.

Velük két színe-gyöngye

elefántcsont-lábazat.

S ahogy négyen meghajlanak,

ajkuk felizzik vörösen:

lángol, szépségesen.

Két hölgy serénykedett,

s a várúr elé odatett

újabb elefántcsontokat,

valamihez lábakat.

Tünemény volt jelenésük,

mint az álom, eltűnésük.

De nézzétek, jönnek

további hölgyek,

nyolcan is, szolgálatra.

Négyüknél egy-egy nagy gyertya,

s még négyen fölsorakoznak:

így érkezik drága kőlap,

hogy a napnak sugara

átjár rajta: anyaga

tiszta gránátjácint, igen!

Faragták, hogy ékes legyen,

de vékony s könnyű is, mint a hártya.

Íme, a várúr nagy gazdagsága.

S elébe vonultak, szertartással,

az asztal csodás lapjával,

meghajoltak valamennyien.

Négyük a hártyakövet kecsesen

az elefántcsont lábazatokra

helyezte, mintha csak pihe volna.

Akkor illően elvonultak,

az első négyhez sorakoztak.

    A nyolc hölgy ruhája:

fűnél zöldebb ragyogása!

Azagouci brokát mindegyiken,

ékességek bőségesen.

Derekukon drága övek

díszítették szép testüket,

elragadó arányikat.

Virág koszorúzta hajukat.

    Iwan von Nonel gróf leánya

és Jernis von Ril drágasága

ott volt e szüzek között,

otthontól messze költözött,

udvart szolgálva élne.

Kiük nemének éke.

Így jöttek ringón-rengőn,

és hoztak, asztalkendőn,

két kést, káprázatosat.

Az edzett ezüst anyag

művész kezét dicsérte,

hogy szikrázott a fénye.

s látszott, a borotva él akár

acélt is metszve jár.

Előttük négy remek

nemes udvarhölgy lépkedett.

S a dicső ezüstöt e tiszták

gyertyái magasztosítják.

Hat hölgy ünnepi vonulása!

De mi következett utána?

Hajoltak, s ketten az ezüstöt

odatették az asztal tündök

lapjára, aztán hátraléptek.

úgy, hogy ha jól számoltam őket,

állt tizennyolcas kis csapat.

Ám ehhez jött hölgy újra hat,

becses ruhájuk szín selyem,

aranyszál valamennyiben,

anyaguk szövőhelye

a nagyhírű Ninive.

Ők is, mint az elébbiek,

ragyogtattak színeket,

mi csak ruháknak éke.

    S a királynő érkezik végre.

Tündöklő tekintete:

friss hajnal közele.

Selyemviselet rajta is:

arábiai, nem hamis.

S egy zöld achmardi kendőn,

hozza, maga az üdv jön,

a Paradicsom teljessége,

mindenek kezdete-vége.

Grál, az volt a neve:

földi boldogság telje.

Respanse de Schoye volt az ma,

ki a Grált hordozhatta.

S erről is mit kell tudnotok?

A Grál-hordozók

csak szűzek lehettek,

tiszták és érintetlenek.

A Grál előtt oly fények jártak,

hogy párja nincs e drágaságnak:

hat áttetsző, nagy üvegedény,

s balzsam füstölt mindegyikén.

Hogy így mind bevonultak,

s már a teremben voltak,

a királynő s kísérete,

Grál-szentelő hölgyserege

balzsamillatban meghajolt.

Testén-lelkén semmi folt:

a királynő a vár ura elébe

tette a Grált. Adjunk a regére:

Parzival a hölgyet csodálván érezte, köpenye a vállán.

Akkor a Grál-kíséret

lassan a többi hölgyhöz lépked.

Középre a legelőkelőbb,

s így szegélyezte őt

egy-egy tucat hölgy jobbról-balról;

s hallottam csakígy arról,

hogy e szűz, a koronás,

fénylett, mint szépség soha más.

A szerte ülő lovagokhoz

súlyos arany edényeket hoz

kamarások sokasága.

Mindegyik négyüket szolgálva,

szép termetű fiúk.

Kiüknek hófehér kendő is jut.

Ámulatos a szépség, bőség,

s ezt meg is tetőzték:

asztalokat hordtak be

a hatalmas terembe,

s a négyesével ülő lovagok

mindegyike egy asztalt kapott.

Nagy gonddal terítettek,

terítők fehérlettek.

A vár elgyötört ura

volt a vendéglátó maga.

Előtte kézmosó tál,

rá s Parzivalra vár.

És egy ifjú gróf már ott térdel,

tarka selyem törlőkendővel.

Álltak már az asztalok:

négy-négy apródtól a lovagok,

s figyelemmel, ugyancsak,

mindent megkaptak.

Két-két fiú odatérdelt,

kinek-kinek húst szelt,

társaik sürgölődtek,

italt, ételt töltögettek.

Halljátok még csuda dolgokat.

Fal mentén négy kocsit toltak,

mindegyiken arany edények,

tál, kupa bőven a vendégnek.

Négy lovag rakodta

e holmit az asztalokra,

és mindegyik kocsi mögött

felvigyázó őrködött:

miután fogyasztottak,

s amit kell, visszaraktak,

átvegye a kincseket.

De halljatok még egyebet.

Jött száz csatlós ezennel,

és teljes tisztelettel

a kenyeret a Grál elől vették,

fehér vászonra helyezték,

az asztalon szétosztották.

Így tudom, mert így mondták,

hogy ott volt mindig a Grál előtt

(s velem vagytok hamis esküvők,

ha én nem mondom az igazat),

ami csak kellett, falat,

szem-szájnak volt mi ingere,

meglett általa és vele,

hideg étkek és meleg étkek,

ismeretlenek, ismerősek,

baromfit és vadpecsenyét

élvezhetett lovagi nép;

s ha bárkinek kételye van,

nagyon is igazságtalan.

A Grál körén, valóban,

ki-ki dúskálhatott a jókban,

a fölt e bőségszaruja

szinte már a menny volt maga!

Kecses arany tálkákban fűszerek,

mik ételhez csak kellenek;

bors, mártás vagy gyümölcslé;

mértékletesé, nagyevőé,

mindenkinek megvolt a kedve,

szolgálták, mit sem késlekedve.

Csak a kelyhet nyújtani kellett,

már csorrantak a vágyott nedvek,

eperbor vagy szőlő leve,

vagy bármi bogyók kelleme:

adott mindent a Grál kegyelme,

hogy kupa, pohár, csésze telne!

Vendégelte népét a Grál,

Ámult-bámult csak Parzival,

de udvari neveltetése

tiltotta: „Ez mi lenne?”, kérdje.

Gondolta: „Gurnemanz jól mondta,

ne faggatózzam tolakodva!

Maradhatnék elég időn,

látnám, miből mi jön,

s ha nem magától, mely úton?

A végén majd csak megtudom,

hogy s mint e lovagtársaság!”

Míg ezzel nyugtatta magát,

látta: csatlós jön, kard vele.

Vagyont ért csak a hüvelye,

rubin volt a markolata!

És hogy acélja micsoda

hősi tettekre teremtve!

És neki adja, kedveskedne,

a várúr, és szól: „Uram, engem

szolgált e fegyver, mígnem Isten

súlyos kórral sújtott le rám.

Engeszteli e kard talán,

ha házunk fényét keveselné,

Kérem bízón viselné,

s ha útján próbálnia kell,

benne biztos védőre lel.”

Jaj, hogy még most sem kérdezett!

Nyugtot – érte! – ma sem lelek.

Hiszen azért is kapta a kardját,

hogy kérdésekre bátorítsák.

Hű vendéglátóját is szánom,

e reménytelen sorvadáson,

holott csak egy rákérdezésre

szűnhetne szenvedése.

S végezték a lakoma-estét:

a szolgák az asztalt leszedték,

a négy kocsira felrakodtak,

s a hölgyek is szolgálatuknak

– fordított rendben – megfeleltek.

Úrnőjükkel a Grálhoz mentek,

mind a várúrnak s Parzivalnak

meghajoltak, majd sorba álltak,

s távoztak szép rendben a szűzek,

mit behoztak, mindent kivittek,

az ajtó becsukódott lassan.

…

Wolfram von Eschenbach